mérlegen a mai nap

2009 június 18. | Szerző: Vikóca |

korán kelés, tanévzáró értekezlet,
összefüggéstelen mellébeszélések, statisztikák, nyálas hányingerkeltő
felmagasztalás, gyomorszájon vágó hírek csokra, 3 sírás, vigasz, együtt sírás,
jeges kávé, moncsicsi,bankett meghívás, tételkidolgozás, tanulás

Elég vegyes nap volt, szó mi szó. Az
értekezleten a diri úgy beszélt rólam, mintha visszavárna 3 év múlva.
Felmagasztalt. Méltányolta a munkámat. Látszólag. Közben kb mindenki tudta,
hogy mindezt úgy teszi, hogy közben kirúgott. Neki akartam menni. Mármint
szóban és nyíltan. Nem tettem. Talán jobb is. Vannak ennél higgadtabb, és
átgondoltabb lépések is. A virágot, amit kaptam, másnak ajándékoztam. Bár
eszembe jutott az is, hogy a suli előtti kukába töföm, hadd lássa. A könyv meg
… sajnos, túl jó. Kivételesen egy értékes darab. Csak kár hogy belebarmolt a
macskakaparásával. Majd valahogy kipreparálom belőle.

A hírek? Mégis van lehetőség, anyagi keret szerződéshosszabbításra.
Csak nem nekem… Szegény barátném alig merte elmondani. Még neki volt lelkiismeret
furdalása, pedig pont neki nem kéne. Nem ezt vártam egy családcentrikus,
katolikus iskolától, ahol a következő tanévtől indul be a “családi életre
nevelés” című tantárgy.

Sírtam. Először dühömben. Majd fájdalmamban.
Ekkor éreztem úgy, hogy a tanári kar előtt kéne felálljak, és megköszönjem az
együtt töltött éveket, mert jó volt együtt dolgozni a többiekkel. És a dirinek
annyit mondani, hogy tudom, hogy a munka tv-könyv lehetővé teszi, hogy ezt
megtegye velem. De! vannak íratlan erkölcsi törvények is, és egy ilyen
lelkületű iskolától, nem ezt vártam. … Nem álltam fel. Még mindég ott az adu
a kezében, hogy nem várja meg a szerződés lejártát, és azonnali hatállyal
kirúg, és valami megalázót beszól. Mint nap, mint nap teszi, bármelyikünkkel.
Nem, ezt a stressz szitut kisírtan, lehiggadtan, nem vállaltam. Még mindég nem
elég a hírekből. Az utódom, rögtön osztályt kapott. Én 3 év után sem, pedig
akartam, kértem. Nem kaptam. Ezért is döntöttünk úgy a Kedvessel, hogy ideje
akkor babázni. Igen, a mi kis Dalmócánk tervezett, várt baba. Remélem ezt is
érzi, nem csak a bánatjaimat.

Kaptam egy Moncsicsit 🙂 Egyik kolleganőmmel
beszélgettünk még az év során, hogy volt annó, és anya elajándékozta a többi
plüssel együtt, mikor hugi asztmás lett. Én erre már nem is emlékeztem. De M.
igen 🙂 és ma hozott nekem egy Moncsit 🙂

A végzőseim meg elhívtak a bankettjükre. 🙂
Nem is számítottam rá. Annyira drágák! Nekem ezek számítanak! Asszem valamit
jól csinálhatok, hogy így szeretnek. Illetve tudom is, hogy mit. A tizedikesek
megfogalmazták: érzik, hogy törődöm velük, hogy szeretem őket, és
“emberszámba” veszem őket, még ha “csak” gyerekek is. Igen.
Megérezték a filozófiám lényegét. Csak akkor lesz tekintélyem, csak akkor fogok
tudni fegyelmezni, ha viszont is megadom a tiszteletet, és nem csak elvárom.

Lesz még ennek a történetnek folytatása… bár azt a lavinát már nem én indítom el. Nekem más feladatom van. Meg kell szüljek egy csodás kislányt! 🙂 Akire vigyáznom kell, és éreztetnem vele, hogy már akkor szerettem, mikor meg sem fogant…