Tanár vagy anya?
2011 november 30. | Szerző: Vikóca
Szív vagy agy? Tanár vagy anya? Hol van a határ a kettő között? Azt hiszem, én érzem. Dalma túl okos! Már most, két évesen próbál kijátszani minket. Határok, korlátok, szabályok kellenek neki, még akkor is, ha hisztizik. Szigor. De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretve szigorúan. Biztos vagyok benne, hogy tudja, érzi, hogy szeretem, még ha épp a bünti lépcsőre is kell ülnie. Vagy ha épp rákiabálok. Tomi tegnap Dalma jelenlétében rám szólt, hogy ugyan, hagyd még csak két éves. Lehet, de eszes, és az ő szintjén elvárásokat kell elé állítani. Ettől fejlődik is. Azt mondta, ne legyek tanár, nekem nem tanítani, nevelni kell hanem szeretni és nem tanár vagyok. Pff mintha nem imádnám. De pont ezért szabok határokat neki.
Eszembe jutott egy kedvenc filmsorozatomból, egy anya monológja. A lányával beszélget, aki épp házasságra készül, és nem tudja, hogyan egyeztesse össze a munkáját és az anyaságot. Tanár ő is. Leírom az egészet, de ami miatt mégis most visszacseng a fülembe, az az anya szerepe. Hogyan lehet anyaként is tanár. Sőt, annak kell lennie!
“- Hadd fésüljem meg a hajad. Kislány korodban nagyon szeretted, ha órákon át fésültem. Kérleltél, még anya, még! Míg úgy nem éreztem, menten leszakad a karom. De nem bántam. Tudod, mikor apád és én összeházasodtunk, én is nagyon nehéz időn mentem keresztül. Évekig tanítottam, és úgy éreztem, nagyon kedvelnek engem a gyerekek. Mégis abba hagytam. Rettenetesen hiányzott a tanítás. Szerettem apádat, de nem mindig voltam boldog. És amíg fiatal vagy és férjhez mész, örökké boldognak akarod érezni magad. Szerettem volna tanítani, de nem lehetett. Nem is tudtam volna. Az új otthonunkhoz közel, nem volt iskola. De gondolom amúgy sem engedte volna. Ez az egyik legnehezebb dolog a házasság kezdetekor. Miután férjhez mész, többé nem dönthetsz egymagad az életedről. Nem tehetsz meg mindent, amit akarsz. Ez nem csak az asszonyokra vonatkozik. Biztosra veszem, hogy apád is számos dologról lemondott. Nem jutott el mindenhová, ahová szeretett volna. De egyikünk sem cserélt volna. Mert ha úgy lett volna, most nem lenne Mary, Laura, Carry, Grace és Albert. Tudom, mit érzel, elhiheted. De ne aggódj, tanítani fogsz!
– Hogyan?
– Oh, Laura. Egy anya egyszerre több minden. Szakácsnő, varrónő, remek nevelőnő, ápolónő, mind ennek felett, tanítónő. És biztos, hogy amikor a te gyerekeid vizsgáznak a felnőtté válásból, ugyan ilyen remekül szembenéznek a dolgokkal. Tudom, hogy így lesz.”
Tanár vagyok! Minden percben. Egy extrovertált, magabiztos, mindent keretek, kontroll alatt tartó, de szeretni nagyon tudó tanár. Ha szeretsz, így kell szeress!
Balaton Maraton és Félmaraton
2011 november 25. | Szerző: Vikóca
Már rég meg kellett volna írjam a beszámolót a szombati futásról. Vártam még vele, mert egy plusz infó, kiértékelés még váratott magára, de mostanra ezek is megvannak.
Nov 19, reggel fél hat. Kivételesen nem esett nehezemre felkelni. Alig vártam a reggelt, ugyan akkor tudtam, hogy pihentnek is kell legyek. Óvatosan leosontam a földszintre, hogy Dalmust és a Zuram ne ébredjen fel. A sporttáskába még tegnap este bepakoltam. Futónaci, póló, futós dzseki, sapi, energia ital, törülköző, chippel felszerelt cipő. Ilyesmik. Megkávéztam, reggeliztem. Jól esett a reggeli csönd. Lélekben ráhangolódtam a nagy erőpróbámra. Közben anya is kijött a szobából és készült ő is. Ő jött velem. Csak ő. Nem így lett tervezve, de így alakult. Tominak kellett volna jönni. Aztán anya azt mondta, nem hagy egyedül ezen a napon, ami ennyire fontos nekem. Sajnos tesómék is lebetegedtek, és nem tudtak eljönni. Sebaj, futni, úgyis nekem kell. Egyedül. Erről is szól ez kicsit. A fizikai kihívás felett a lelki próba is. Mit tudsz kezdeni önmagaddal, egyedül 14+7 kilométeren keresztül. Még akkor is, ha más futók is vannak körülötted. Mindenkinek meg van a saját harca saját magával. Ez a futók magánya. Én szeretem. Ilyenkor szabad vagyok. Van, hogy zaklatottan indulok neki az útnak. Aztán történik közben valami. Megszűnik minden zavaró dolog. Ekkor már nem az utat nézem, mint az elején. Felemelt fejjel, boldogan, szabadon, összhangban a világgal, az élettel. A test elfárad, a lélek felfrissül, megerősödik. Terápiás céllal írnám receptre a futás némely embernek 🙂
Elindultunk anyával. Apa elkísért a buszig. Már nem tudom mit mondott, de adott egy puszit a homlokomra 🙂
Fél kilence Siófokon voltunk. Már javában folyt a készülődés. Mosolygós emberek, futók és szurkolók. Mivel a rajt csak fél tizenegykor volt, bőven volt időnk körbenézni, átöltözni. Ahogy közeledett a rajt, úgy voltam egyre izgatottabb. Nagy fába vágtam a fejszém, és mélyen tudtam, hogy ez még nem az én edzettségi szintemnek való. De meg akartam csinálni. A mikrofonnál Péter Attila spirázta a hangulatot. Átöltöztem, bemelegítettem, és beálltam a rajtvonal mögé, ahol már gyülekeztünk szép számmal. Már csak pár perc. Közben felbukkant egy netes ismerős 🙂 Ő már profi nagyon, segített pár tanáccsal a felkészülés alatt. Amúgy ő lett a harmadik a nők között 🙂
Zene indul, visszaszámlálás, kezek a levegőben, buli van, és dördült a startpisztoly. Nekiindultunk a két hét kilis körnek.
A partig nem is volt bajom, felvettem a saját ritmusom, és ment a láb, a láb után. De a parti szakasz olyat hozott, amire számíthattam volna, de nem tettem. Szél. Szembe. Nem bírtam, és belegyalogoltam. Többet is, mint kellett volna. A tüdőm nem bírta, kicsit fulladtam, de volt nálam gyógyszer. A hatodik kili környékén ott volt anya. Buzdított, futott velem pár métert. 🙂 Ez új lökést adott. Jött a második kör, átfutás a rajt/cél kapu alatt és mentem tovább. Itt már a mezőny hátsó felében voltam, de nem érdekelt. Nekem magamat kell legyőzni! Mentem, adtam egy kis plusz hangot a zenére, és nem álltam meg. A part még mindég szeles volt, de tudtam, a végén, ott az utolsó egy kilométer, az utolsó 500 méter, a befutó, a cél, és némi pihenő után az újabb rajt a harmadik hét kilométerre. Így jön össze a 21 km. Az én 21 km-em! Életemben először, alig három, négy hónapos futómúlttal.
És befutottam 🙂 Ez volt délben. Kicsit elfáradtam, de a lelkesedés megmaradt.
Ebédre elmentünk anyával egy közeli kis vendéglőbe. Rántott camambert kértem, hogy éhes ne maradjak, de ne is nehezedjek el. Hát az valami eszméletlen finom volt 🙂 a panírba mogyorót törtek bele. Fúú de jól esett 🙂 Aztán spuri vissza a versenyközpontba. Közeledett a második menet, és egyben a félmaratonom utolsó harmada. Közben megfordították a rajt irányát, és más utat jelöltek ki.
Még tíz perc. Hideg van, alig pár fok. Zene, mééég hangosabbra. Ide most már fanatizmus kell. Fáj a lábam, térdem. Nem baj, nem érdekel.
Rajt! Mosoly, integetés a webkamerának, az élő közvetítésbe, és indul a buli! Az első pár lépés után már éreztem, hogy minden oké, ez már örömfutás 🙂 Egy lépést sem gyalogoltam bele. Nem lihegtem, nem fulladtam. Élveztem minden métert. Anya valahol a negyedik kilométernél volt 🙂 még énekeltem is neki közben, azt ami épp szólt a fülembe. Duó Freddyvel, Don’t Stop Me Now!!! 😀
Célegyenes, közben hallom, a speekert, és jön Viki is, ez az, megcsináltad!! Mire én, “meg ám!!” Órára pillantás, 4 percet javítottam a délelőtti időmön :)) Anya várt a célnál, fénykép, bohóckodás, hátrafelé futás 🙂 Befutó csomag. MEGCSINÁLTAM!!
Összesítettben 30. lettem. Közben megölelgetett anya, és indultam öltözni, hiszen hazafelé el kell érni a buszt. Nem maradunk az esti bulira. Dalma közben otthon kicsit benáthásodott és hőemelkedést produkált. Sietünk haza az én kicsi csillagomhoz. Nézte ám azért anyucibibit a webes közvetítésen 🙂
Ekkor éreztem, hogy bizony sok volt ez a táv nekem. Ahogy leeresztettem a buszon, elkezdett dagadni a lábam, és fájni a térdem, csípőm. Apa kocsival elénk jött. „Mi van lányom? Kicsit érdekesen mész.” Élcelődött apa 🙂 Valóban. Kijött a túlerőltetés hatása. Este úgy kellett lecuppantani a cipőt a lábamról. Akkor láttam, hogy gazdagabb lettem egy vérhólyaggal és két bekékült körömmel. De nem baj, megérte 🙂
Éjjel nem aludtam. Nem bírtam sehogy sem feküdni. Valamikor hajnaltájt pár órát sikerült. Másnap komoly gondom akadt a lépcsővel és a térdeléssel. 🙂 Ez van, de büszke vagyok magamra, mert ez félmaraton volt! Hétfőre már teljesen kihevertem, és megszületett az új cél is. Neem, még nem a maratoni táv jön, de némi köze már van hozzá. Az atomfutást akarom végig csinálni. Mi ez? Egy év, 4 verseny négy évszakban, összesen 100 kilométer. Két félmaraton, egy 2/3 maraton, és egy ¾ maraton. Először kapcsolják így össze ezt a négy futást. Egyedi Atom100 érem, és egy oklevél azoknak, aki most, az első megrendezésen teljesítik.
Az első már most februárban lesz. 12 hetes edzésterv kész, teljesítésre fel, vár a Kaposvár Dombjai fémaraton!
Ja, a plusz infó. Voltam éves kontrollon a tüdőgondozóban. Tökéletes lett a légzésfunkcióm, a pipát elég, ha alkalomszerűen használom, ha netán fulladnék futás közben. Rengeteget javultam, mióta futok!! Yeeee 🙂
Futni jó
2011 november 18. | Szerző: Vikóca
Izgulva várom a holnapi napot.
Igazi erőpróba lesz. Lehet fizikailag nem tökéletes a felkészültségem, de itt
belül, érzem, hogy ez már az enyém. Nem veheti el tőlem senki. 14+7=21 km futás
egy napon belül. Balaton maraton Siófokon. Egyszerre még sosem futottam ekkora
távot.
Hogy mi a jó abba, hogy lihegve, izzadtan egymás elé pakoljuk a lábunkat? Óóó,
hát millió élmény van benne! Egy idő után már nem is lihegünk 🙂 Beáll egy
egyenletes légzés, ideális oxigénfelvétel. Az izzadás a kondi erősödésével már
csak kimelegedés lesz. És ott van előttünk az út, a végtelen lehetőség, hogy
meghódítsuk. Csak el kell indulni. Miénk a világ! 🙂 Sokszor én is fáradt
vagyok ám, mire este odaérek, hogy felhúzhatom a cipőm, és nekiinduljak. De
csak a kapun nehéz kilépni. Indul a zene, és már megy is minden magától.
Adrenalin, endorfin, dopamin, szerotonin. Az arc kipirul, a bőr kisimul 🙂
minek ide pirosító :))
Akarat és jellemerősítő. Önfegyelemre, elszántságra tanít. Mikor hazaérek egy
jó kis esti futás után, nincs jobb érzés, mint mikor a fürdőszobában belenézek
a tükörbe, kipirultan, kicsit csapzottan, de feltöltődve. Igen, ma is
megcsináltam 🙂 Magabiztossá, kiegyensúlyozottabbá tesz ez az érzés.
És persze ott van számos élettani pozitívum. Erősíti a szívet, a keringési rendszert,
növeli a tüdőkapacitást, oldja a stresszt. Erősödik az immunrendszer, javul az
ellenálló-képesség, csökkenti a mensi görcsöket, rendezi a magas vérnyomást,
csökken az érelmeszesedés esélye. És szépít 🙂 mert javítja a bőr vérellátását
és rugalmasságát, csökkenti a narancsbőr mértékét, mert zsírégető is.
A bónusz pedig! Lehet, hogy szégyen a futás, de jó segged lesz tőle 🙂 Formálja
a popsit, combot, vádlit, kart, hasat, derekat.
Futáskor semmibe vehetjük édesanyánk gyermekkorunkból ismert intelmeit. Végre
kimehetünk az esőbe, össze-sározhatjuk a cipőnket és sötétedés után is
szaladgálhatunk a szabadban. Ilyenek a futók. Kicsit lázadóak, picit önfejűek,
szeretnek újra és újra gyermekek lenni.
A futás valójában kilépés a felnőttek szánalmas világából és segítségével
visszakapjuk az ártatlanságba vetett hitünket. A futó gyakorlatilag két életet
él. Az egyik a dolgos hétköznapok rideg valósága, melyet gyakran csak testben
él meg, lélekben felülemelkedve rajta. A másik az igazi színtere. Az erdei ösvények
kanyargós világa, itt eggyé olvad fa, madár, ember… A világmegváltó gondolatok
helyszíne ez, ahol a futás által kibuggyanó örömhormonok fantasztikus ötleteket
szülnek. A futást zaklatottan, kifacsartan elkezdő ember újjászületve, tele
hittel, tervekkel áll meg, biztosan tudva, ha igazán akarja minden sikerülhet.
Ez a biztos pont az életében, amit senki nem vehet el tőle, az állandóság, a
szárnyaló szabadság.
Hamvas Béla: Elv nélkül
2011 november 6. | Szerző: Vikóca
Ahhoz; hogy az ember szép életet éljen,
kedélyének tisztának kell lenni; ahhoz, hogy kedélye tiszta legyen, jól kell
emészteni; ahhoz, hogy jól emésszen, sétálni kell; ahhoz, hogy jól tudjon
sétálni, elvek nélkül kell élni.
Thoreau (1817-1862, író, filozófus) az egész
botor pénzhajszát, napilap-izgalmat, politikát nemcsak vétkes babonának tartja.
Mindaz, szól, mint egy kínai, nem praktikus. Praktikus az, ami hasznos. Hasznos
pedig szépen élni; ehhez a kedély tisztasága kell, ehhez azonban jó emésztés
kell, ehhez viszont séta kell, s ehhez végül az kell, hogy az embernek ne
legyenek elvei.
Az elvek a világon a legantipraktikusabb
dolgok. Ha valaki azt mondja: az emberiséget a békéhez a demokrácia segíti, a
világ azonnal felfordul. Persze akkor is, ha azt mondja: küzdenünk kell a
demokrácia ellen. Akkor is, ha azt mondja: mindenkinek minden nap meg kell
mosakodni, vagy: a világot csak a kopasz emberek kormányozhatják, vagy:
módszeres ismeretből fakad a tudás. Az ilyen elv az embert a gondtalan séta
örömétől megfosztja, s ha nincs séta, nincs jó emésztés, ha nincs jó emésztés,
nincs tiszta kedély, ha nincs tiszta kedély, a szép élet elveszett.
Régebben írtam valamit, ahol a leghatározottabb
módon bizonyos belátást sürgettem. Röviddel utóbb kijelentettem, hogy a belátás
fölösleges. Valaki azt kérdezte: hogyan lehet az, hogy elveimet olyan hamar
megtagadom? Azt szerettem volna válaszolni: az elvek arra jók, hogy megtagadják
őket. Csak azért nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez is elv, s a leghelyesebb
még meg se tagadni.
Más alkalommal igen örültem Goethe egy
mondásának. Így szól: nem elég, ha barátainkért életünket áldozzuk fel,
elveinket is meg kell tagadnunk értük.
Azt hiszem az elv a modern városi, úgynevezett
civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián, vagy a néger számára a fétis.
Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell őriznie valahol,
és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe. Az elvek
azért veszedelmesek s azért képesek még az emésztést is megzavarni, mert tele
vannak manával, vagyis lélekkel. Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem
tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát
szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben
jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán. Így járnak az emberek a városok utcáin
folyton körbe-körbe saját elveik körül.
Az elvekről való leszokás radikális módja, hogy
az ember kineveti őket. Kivétel nélkül minden elvet, minden elvhű embert, saját
magát is. Az elvek mindent kibírnak, még a kínzókamrát is. Nemcsak kibírják, az
elv győzelme éppen a máglya. Egyedül a nevetéstől fél, de attól aztán nagyon.
Ezért ha valaki valamit nagyon komolyan állít, a legjobb a szeme közé nevetni.
Minden egyéb módszer csak félmegoldás.
Hogyan ismeri fel az ember az elvet? Ruhájáról.
Az elv, kérem, fekete ruhában jár, papi talárban, méltóságteljesen mozog,
kenetteljes hangja van, és mindig hirdet. Itt van például ez az elv, amelynek
neve: “A munkás emberiség tartja fenn a világot.” Tegyen a fejére
gyermekláncfű koszorút, a nyakába akasszon csengőt, kezébe tegyen játékbabát,
húzogassa meg a talár gombjait, és kiáltson rá: Kukucs! Te vagy a munkás
emberiség? Meg fogja látni, hogy az elv a méregtől el fog vörösödni. Tiltakozom
az ellen, szól majd, hogy ilyen komoly urat kigúnyoljanak. Mire, kérem,
nyugodtan fogjon krétát, a fekete talár hátára pedig szép olvasható betűkkel
írja fel: Ez a szamár eladó! Az elv dühös lesz és ordítani fog. Ne ijedjen meg
tőle. Tegyen ajánlatot neki, hogy játsszanak egy kicsit piros pecsenyét.
De hiszen ez nihilizmus! Nem, kérem, fogja
mondani Thoreau, a nihilizmus is elv.
Vajon okosan szeretjük a gyerekünket?
2011 november 5. | Szerző: Vikóca
A szülő gyakran
kártékonyan avatkozik be gyermeke életébe, manipulálja, akár meg is
betegítheti. Ő diktálja a feltételeket, az álmokat, az elvárásokat. Dr. Csernus
Imre pszichiáter mesél.
„Amikor a továbbtanulásra került sor, lövésem
nem volt, hogy mi akarok lenni. A felvételit csak azért csináltam meg, mert
tudtam, szüleimnek fontos, hogy diplomám legyen. Nekik anno nem adatott meg ez
a lehetőség, de mindent megtettek, hogy nekem biztosítsák. Beadtam hát a
jelentkezésemet jogi pályára, mert oda csak töriből és irodalomból volt
felvételi. Felvettek. Szorgalmasan tanultam, dolgoztam, egyetlen dolog motivált
és hajtott, az, hogy szüleim büszkék legyenek rám és szeressenek. A jog soha
egy percig nem érdekelt, nem kötött le, és nem is ment túl jól. Három év múltán
kihullottam, nem bírták az idegeim, padlót fogtam. Életem legnagyobb kudarcát
éltem át akkor, fájt, hogy szüleim soha nem érhetik meg, hogy kislányukból
sikeres jogász lett” – meséli Kata (33), aki azóta se szerzett
diplomát.
Sok ember nem meri bevallani, hogy elszúrta:
nem valósította meg álmait, rosszul döntött, nem volt elég bátor választani,
felismerni, elismerni, változtatni és bevállalni. Amikor pedig belőlük szülő
lesz, ugyanezeket a mintákat örökítik tovább gyermekeikre. Féltésből, meggyőződésből,
saját mintáik mentén nevelik őket, vagy rajtuk keresztül hajszolják
beteljesületlen vágyaikat.
Ennek a folyamatnak része az érzelmi zsarolás:
„Nem látod, hogy anyáddal mennyit gürizünk azért, hogy neked jó legyen? A sírba
viszel minket! Elszúrod az életedet! Ha mi már nem leszünk, bánni fogod, hogy
így viselkedtél. Egyszer hálás leszel még nekünk ezért. Nem tudsz te semmit! Te
ezt még nem értheted! Te ehhez még gyerek vagy. Szívünket-lelkünket kitesszük,
hogy neked jó legyen, és ez a hála. Amíg, a mi kenyerünket eszed, a mi
házunkban élsz, addig becsülj meg minket!” – sorolhatnánk hosszasan a sokaknak
ismerősen csengő frázisokat.
De miért is manipulálható mindezzel a gyermek?
Mert istennek hitt szüleitől mindent elfogad, nekik mindent elhisz. Tévesen azt
hiszi, hogy ő a hibás, önmagát hibáztatja, és elkezdi önmaga büntetését. Úgy
gondolja, nem méltó a szülői szeretetre. Így beindul a megfelelési kényszer
mechanizmusa, avagy az ördögi kör. A lányoknál például gyakori, hogy ez a
szülői attitűd anorexiához vezeti őket, de a kamaszokra jellemző migrén, az
alkohol- és drogproblémák is ebben a konfliktusban gyökerezhetnek. A túlzott
elvárásokat ugyanis a gyerek nem tudja teljesíteni. Az a fiatal, aki megfeszül
a szülői szeretetért, óriási energiákat fektet ebbe a munkába, de a töredékét
sem kapja vissza az erőbefektetésének.
De mégis, miért akar megfelelni a szülőnek?
Azért, mert szeretetet akar. A szeretetért bármit megtenne. Így vagyunk
programozva, prostituálódunk a szeretetért. A legtöbben ezt azonban nem ismerik
fel, ilyenkor egy segítőre van szükség, aki rávezeti őket az igazságra.
Ha a szülő jót akar tenni a gyerekével, akkor
alternatívákat ajánl fel neki. Nem arról van szó, hogy a gyereket
egyenrangúként kezeli, szó nincs erről, csak komolyan kell vennie, és meg kell
adnia neki a választás lehetőségét, amin keresztül megtanulhatja, hogy
döntésének súlya van. A döntés tehát az ő felelőssége. Ahhoz, hogy erre
ráneveljük, kezdetben meg kell világítani számára a döntés minden lehetséges
oldalát. Tudatosítani kell benne, hogy tehetséges, magáért teszi, amit tesz.
jól érzi magát, meglesz az egyensúly. Ha ő tud mosolyogva élni, nem fogja
elvárni, hogy a gyereke bajnok legyen. Tiszteletben tartja őt és választási
jogát. Azaz az életre neveli.
Életképek Dalmával
2011 október 31. | Szerző: Vikóca
Dalma ma megint alakított vásárlás közben. Ül a bevásárló kocsi kisautó
részében, játszik a macijával, elvan szép csöndben. Mi meg haladunk, ami kell,
összeszedjük. Kassza, Dalmára adná fel a kabátot apuci.
– Hol a gyerek cipője????
– Miért, nincs rajta???
Szép csendben levette a kis csibész és kitette menet közben. És csak ül, és vigyorog, rebegteti a szempilláit.
Szerencsére a párbeszéd ahhoz elég hangos volt, hogy kettővel mögöttünk
hallották. Aszongya a csaj, láttunk itt nem messze egy kis cipőt, még meg is
mosolyogtam, ahogy oda lett biggyesztve…
Akkor kivert a víz, hogyan találjuk meg, most azóta is vigyorgok magamban, ha eszembe jut az imposztor vigyora :)))
Novella
2011 október 25. | Szerző: Vikóca
Ezt a kedvenc fitnesz gurum posztolta. Szeressétek egymást mindörökké, amíg lehet! Igaza van.
“Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát,
megfogtam a kezét és azt mondtam, “Szeretnék valamit elmondani”. Ő
leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében. Hirtelen nem
tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min
gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására,
helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez
feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi
férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá
akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő
választ adni, én már Janet szeretem, nem őt. Nem vagyok már szerelmes belé.
Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az
állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott,
majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált
számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de
nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre
hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire számítottam. Hogy sírni
láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott,
szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most. Másnap nagyon későn értem haza és
láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Ne vacsoráztam, hanem egyenesen aludni
mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött
eseménydús nap után. Amikor felébredtem,
még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és
aludtam tovább. Reggel megmutatta a
válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a
válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy,
mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1
hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement
házasságunkkal. Ez számomra elfogadható
volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a
karjaimban bevittem a hálószobába. Arra
kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban
vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak
azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa
kérésébe. Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan
nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz,
szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi
kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni.
Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk
tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak
nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert
sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne
mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam.
Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül
vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a
mellkasomnak. Éreztem a blúzának illatát.
Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy
nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk
komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A
negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség.
Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon,
úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről.
Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a
mindennapos edzések megerősítettek. Egy
reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált
egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen
rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam
őt vinni. Hirtelen megértettem …
óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam
feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt
mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját
karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a
fiunknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az
arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a
karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az
előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan
fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az
utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A
fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is
vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás. Elvezettem az irodáig … gyorsan kipattantam
a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit
is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az
ajtót és azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni. Csodálkozva rám
nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a
fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért
volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már
nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján
karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál
el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd
bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és
elhajtottam. Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a
feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt
írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az
emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam – holtan. A feleségem
hónapokig harcolt a rákkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy
észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni
bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást.
Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei,
amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz
a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak
boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek
meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást
eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok! Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem
történik veled. Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot. Az életben a
legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik fel, milyen közel
is voltak a sikerhez, mikor feladták.”
Ma
2011 október 19. | Szerző: Vikóca
Ajándék volt ez a mai este. Meleg van, nagyon meleg. Még a szél is melegen
fúj. Napok óta nem volt kedvem kidugni az orrom a hideg estébe futni, pedig nagyon hiányzott már. Hiányoztak a megtett kilométerek, róni az üres utcákat, és elmerülni a csillagokban. Állítólag reggel jobb futni, mert elindítja a napot. De este, sötétben, valami egészen különleges a hangulata. Olyan mennyezete nincs egy edzőteremnek sem 🙂
És hiányzott a kikapcsolódás. Belefelejtkezni a futásba, a zenébe, a ritmusba, a szívdobbanásba. Tele vagyok nehéz gondolatokkal. Döntés és cselekvés vár rám. Békességre vágyom!
Kerestem egy fát. Megálltam, felnéztem rá, és átöleltem. Odabújtam hozzá. Lélekgyógyító.
Kicsi Dalma nagyon beteg. Vagyis volt már sokkal betegebb is, de most nagyon nehezen viseli. Már három napja lázas, és nem javul szegénykém.
Holnap jobb lesz minden!
http://www.testunklelkunk.hu/olelj-meg-egy-fat–cikk
Éjjel, negyed 2
2011 december 9. | Szerző: Vikóca
Jajjjj, most nagyon rossz vagyok 🙁 fészbukk…
“Szeretnénk, hogy legyen itthon egy keresztény értelmiségi kávézó! Ahol: lehet
jókat beszélgetni, ahol nem tabu Isten neve, ahol a nem keresztények sincsenek
kinézve, ahol nem működnek a keresztény sztereotípiák, ahol Jól érzi magát az
Ember!
Oldal ajánlása emailben
X