Día de Marzo
2010 március 8. | Szerző: Vikóca
Az egész egy márciusi napon kezdődött. Nem tudom honnan és miért, de rám tört a nagytakarítás. Egész nap sikáltam a tetőtérben, összeraktam Dalmusnak a járókát, hadd legyen sok helye ficánkolni. Levették a kengyelt róla, és azóta, mintha gyárilag lenne benne a sajtkukac, meg a rugó a lábában. Szóval eltelt a nap serényen. Este hazajött a Zuram. 
Rossz passzban. Így nem lett szép este. Tudom, ilyenek a férfiak, de néhány napra megalapozta az én hangulatomat is. Másnap jött anyós pajtás, meg a dédi. Elvittük őket hóvirág lesre. Kicsit megsétáltattuk őket az arborétumban, ha már több hektár hóvirág nyílik egyszerre. Házi sárkány röptetés volt egyszóval. Dalmának megmutattam a pici kis hóvirágokat. Hatalmas, édes szemekkel figyelte, mit mutatok neki. Kifelé kötöttem a kenguruba, hogy lásson mindent, és rágomboltam a kabátom. Rengeteg bókot bezsebeltünk így, mi ketten. 
Anya és lánya. Szép nap volt, bár a kedvmutatóm nem billent pozitívba, bár igyekeztem nem mutatni senkinek. A másnapon meg csak túl akartam lenni. Elbújni mindenki elől. Nem kell ováció, sem ünneplés. Öregebb lettem egy évvel. Bölcsebb is? Talán, minden esetre tapasztaltabb. Sok minden bele fért egy évbe. Sok öröm és sok nehézség. Megkértem a szüleim, hogy hagyjuk most ezt a szülinapozást. Semmi ünnepi hangulatom nincs. Nem kell se torta, se virág, se köszöntés. Mégis sokan megtaláltak. Telefon, sms, mail, fbook. Egy dolog azért megmelengette a szívem pöttyet. Eljönnek a diákjaim szerenádozni. Egészen Pestről, idáig 🙂 Aranyosak nagyon. Aztán este megleptem a Zuram. Neki névnapja volt. Aszontam neki, munka után rögtön menjen a virágórához, mert várni fogja valaki egy csomaggal. Addig faggatott, hogy azt mondtam, egy vörös dögös a Sakáltanyáról. Totál izgalomban volt, ki lesz ott, meg milyen csomag. Persze Dalmával mi vártuk ott vörös rózsával. Amíg meg vártunk, mert korán értünk oda, beültünk habos kakaózni a kislányommal a cukiba. Mármint én kakaóztam, ő meg becumizta a tejcsijét. Erről jut eszembe. Sajnos Dalma úgy döntött, nem akar többet cicizni. Szívem szakad meg. Amíg tudom, lefejem neki, és úgy megissza. Nem tom, miért csinálja ezt. Megfeszíti magát, és sír, mikor szopiztatni akarom. Na de a habos kakaónál tartottam. Megkóstolta a habot, és rettentően ízlett neki. Persze nem adtam sokat, mert még nem szabad. Utána meg Apát jóóól megleptük. Örült nagyon. Aztán hazamentünk. Dalmust ágyba tettük, én meg bőgtem egy jót. Meg ma is. Hát így léptem a harmincadikba.
Közben Egyházi vonalon is zajlik az élet. Írtunk a püspöknek egy széééép levelet. A lényege csak annyi volt, hogy mivammmmáááá??? Mióta be van már adva a válás téma, oszt se kép, se hang. Kiderült, hogy nincs ám a püspöki bíróság előtt az ügy, mert az egyházjogász cseszett rá eddig. Köhöm, 2008. augusztus óta. Most elővették a kiscsávót, hogy ejnye-bejnye, és sürgősségivel megy a dolog. Talán lesz belőle valami.
Mozdulj már!
2010 február 12. | Szerző: Vikóca
***
Tegnap reggel tudatosult Kedvesemben, hogy mennyire is fáj a hátam. Mondogattam ugyan neki, de nem hitte el, vagy mittomén, oszt reggel észrevette, hogy alig bírok megmozdulni, oldalra fordulni, meg felülni az ágyban. Úgy döntött, eljött a napja, hogy ezen javítani kell, és elvitt jáde köves masszázságyra (ceragem). Hát húúúú fájt… nem kicsit, nagyon, olyan gyurcsányosan. Dee a végére már egész jó kezdett lenni. Ma reggel meg már egész könnyen fel bírtam kelni. Még azért fáj, mert egy fecske nem csinál nyarat, és egy kezelés nem kezelés, deee érezhetően javult. Ha ma reggelre nem esett volna
***
Itt van Zs&M from England :-)) és csuda jó volt látni őket megint. Dalmus kapott egy vizipacit tőlük. Az első játék, ami komolyan örömet szerzett neki. Látszott, hogy ez nagyon bejött, első perctől rácuppant. Azóta a vizipaci a kedvenc. Színes, puha, könnyen meg tudja fogni, pedig majd akkora, mint a buksija. Majd lefényképezem őket. És persze M. is elbűvölte a lányom. Hiába, lány, és mint már említettem, jó ízlésű. 🙂 Amikor M. énekelt neki már nem is tudom, vagy ír vagy skót dalokat, teljesen elolvadt. Tátott szájjal hallgatta. Nagyon jóba lettek. Persze, csak tisztes távolságból. Annyira azért nem, hogy át is menjen az ölébe. Fogta ugyan a kezét, mi több, tiszta erőből szorította az én kicsi lyányom az ujját, deee, anya ölében a tuti 🙂
Tomi meg bográcsolt a pergola alatt egy isteni gulyást. Anya kolbászos pogit sütött, ééén meg villantottam Eliana féle hamis fánkkal. Hát egyhangúan megszavazták, hogy máskor is ilyen hamis fánkot süssek és ne a hagyományosat.
Vacsi után még kellemesen elpunnyadva beszélgettünk, aztán Dalmust lefürdettem, megetettem és ágyba tettem. Ekkorra már szépen esett a hó, és rám várt a feladat, hogy visszavigyem Zs-t és M-t a városba, mint egyetlen józan életű jogsival rendelkező egyén, aki még életében nem vezetett csúszós, havas úton. Nem mondom, hogy ugyan olyan lazán vezettem, mint szoktam, de simán, biztonságosan hazavittem őket. Vagyis vissza a szállodához. Hazafele meg, mikor már visszaértünk Tomival a falunkba, kipróbáltam, milyen, ha megcsúszik és ellenkormányoznom kell. Aszonta a Zuram, okosan vezettem és profin.Hoppá, föl kell írni a kéménybe! Szal jó volt. Amúgy meg még élveztem is. Bár ezt csak csöndesen írom, nehogy azt vélje föltételezni a Drágám, hogy eztán vagánykodni áll szándékomban a havas utakon. hehehe, pedig de…
újra ég a randiláz
2010 február 1. | Szerző: Vikóca
elég nagy már a lánykám, hogy újra elkezdjek randizgatni. Este még Dalmusom
lefürdettem, megvacsiztattam és elaltattam. Egész nap már pezsegtem és
készültem, ugyanis randira hívtak!!! :-)) Méghozzá gyertyafényesre. Szóval
letettem Töpörtyűt, és elkezdtem készülni. Csináltam egy jó kis gyümölcstálat
almával, naranccsal és fagyasztott eperrel. Gondoltam, az eper jó lesz a
pezsibe. A kis fekete koktél ruhácskámat húztam magamra necc harival. Magam is
meglepődtem, hogy milyen jól fogyok visszafele. Bár még van némi hasi-tasi :-))
Hajamat hátrasimítottam kontyba, és kis friss virágillatú arckémet kentem
magamra. Smink semmi, csak természetesen. Cipőt se húztam. Így indultam.
Betipegtem a fürdőszobába, ahol már várt álmaim pasija :-)) Vagyis Ő akkor még
nem volt ott, csak amit előkészített nekünk.
Igen, a fürdőbe, mivel a tetőtéri
nappali-háló-gyerekszobában pöttöm lányunk az igazak álmát alukálta.
Félhomály, gumikacsa, mécsesek, felmosóveder, megágyazva
puhán a földön, gyümölcstál, behűtött pezsgő, … aztán megjött Ő 
és még egy
kis meglepi. Anya sütött vargabélest nekünk. Húúú de milyet! Epret is
potyogtatott a tetejére a réteslapok alá, csak hogy passzoljon az epres
pezsihez.
Csuda este volt! Nagyon jól esett a lelkemnek
ez a kis romantikus este a Férjurammal. Csöndes, meghitt, nyugodt, beszélgetős,
miközben mélyen Zsizsik Baba aludt…
5,64
2010 január 28. | Szerző: Vikóca
Dalmusom éli vidám
babanapjait. Hol az apját csorranja hason pancsi előtt egy kis finom
rózsavízzel, hol a doktor néninél a mérleget áztatja el. És már 5,64 kilós a
kicsike. Nem rossz, mi? 🙂 Gőgicsél, felfedezi, hogy van hangja, sikongat, és
kategorizál kő keményen. Téged ismerlek, téged nem. Te családtag vagy, te nem.
Te vicces vagy, nevetek neked, te meg mit jó pofizol nekem, minggyá csapok egy
mű-sírást neked. Ni csak, anya és apa szeretnék szeretni egymást és nem velem
játszanak. Na nehogymááá’ És 
indul a műbalhé 🙂 Kipróbáltuk Tomival. Bakker,
direkt csinálja. Tomi épp hozzám ér, Dalma beindul. Abbahagyjuk, Ő is. Majd
újra. Hiába, nem hülye a lányom. Hál’ Istennek 🙂 Forgolódás is hamarosan
sikerül önállóan, csak hát a kengyel miatt nehezebben billen át. És ülni akar
állandóan. Neki fekve nem jó. Sztem, ha leveszik a kengyelt, rohamosan fog
fejlődni a mozgása, olyan izgága. Hamar neki fog indulni a nagyvilág
fölfedezésének, úgy nézem. A fogacskái is készülődnek kibújni, ez már tuti. Nem csak nyálladzik, de az ínye is meg van duzzadva. A hűthető rágókát készenlétben tartom.
Akartam még a napokban vmit mesélni, ami vicces volt, de már nem tom mit. Biztos nem volt fontos.
puszik, csókok, osszátok be 🙂
kifejtős
2010 január 19. | Szerző: Vikóca
Hát akkor a sztori. Nagyjából jól sejtitek, azzal van kifogás, hogy Tomival egyházilag nem vagyunk összeházasodva. Nem is azon az atyán múlna, akit megkértünk, mert ő is azt vallja, hogy ha megszületik egy gyerek, azt meg kell keresztelni. Ráadásul, régóta ismeri a családunk, tudja, hogy ez nem csak formalitás lenne. Anno, még engem is ő keresztelt, így neki minden nap ajándék már. Az a templom, ahová mentünk, nem is templom, csak kápolna. Réges rég, volt egy pici kápolna, aztán ez az atya odakerült, és beindult az élet. Egyre több fiatal kezdett odajárni, és így egyre több család. Kinőtték a pici kápolnát, és építettek a helyére egy másik, szép nagyot. Viszont, továbbra sincs plébánia joguk, hanem egy szomszédos főplébánia alá tartoznak. Nnna, ők nem engedik. Konkrétan, ahol keresztelnék, ott, aszongya a házvezető (akivel hosszú évekig együtt dolgoztam, táboroztattam, és nagyon jó a viszonyunk), hogy rajta nem múlna, csak nem akar a főplébániával összebalhézni. Mondjuk ezt meg is értem. Szóval, a keresztelő érvényes lenne, csak nem engedélyezett, gond lenne az anyakönyvezésével és lenne jó nagy konfliktus a 2 templom között. Ezt persze én sem akarnám nekik. Az egyházjog nem veszi figyelembe, hogy miért nem vagyunk összeházasodva, csak azt mondja, hogy nincs rendezve a kapcsolatunk, így nem biztosított, hogy a gyerek keresztény nevelését biztosítjuk. Pedig pont ez a célunk. Ja, és amíg Tomi előző házassága érvényesként van elkönyvelve, addig mi is házasságtörésben élünk. Pedig 8 éve elváltak. Jó, mi?
Tomival épp úgy állunk, hogy még a polgárink előtt beadta a kérelmet az előző házasságának az érvénytelenítésére. Pontosabban, hogy vizsgálják meg, érvényes volt-e anno. Mert ugye válás nincs. Azóta se kép, se hang. A kijelölt plébániai kisegítő fazon, akinek intéznie kéne, tojik ránk. Még csak a telót sem veszi fel, sőt, vissza sem hívja Tomit, miért kereste. Most ott tartunk, hogy a megyés püspöknek fogunk írni egy levelet, amiben töviről hegyire mindent leírunk, és rákérdezünk, hogy mivammááá’? Mert, hogy így még a lányunkat sem akarják megkeresztelni. És ez gáz.
Hát ennyit az egyházról. Az atya, aki a kápolnánál házfőnök, csak víg kedélyesen annyit mondott, azért van talpon 2000 év óta a katolikus egyház, mert még a papok, püspökök sem tudják szétverni. Na, ezért is csípem őt ennyire. Rendházfőnök, pap, és hihetetlen kritikus a saját egyházával.
Ismerünk olyan papot, akinek le tudnánk nyomni a torkán. Sőt, ki lehet játszani a földi törvényekkel az égieket. De jó lenne az? Nem hiszem. Inkább végig járjuk ezt a kálváriát. Lelkileg kötődünk ahhoz a kápolnához, rendházhoz és atyához. Ha meglesz az érvénytelenítés, jöhet az esküvő és a keresztelő is. Így lesz tiszta. Csak fááájt eléggé. A furi, hogy nem is ott és akkor buktam ki, hanem éjjel, mikor kimentem a fürdőbe. Kitört belőlem a zokogás, hogy nem elég, hogy Tomival nem tudunk megesküdni, de még a lányunkat sem keresztelik meg.
2010 január 18. | Szerző: Vikóca
Dalmusom benne van a
Kismamamagazinban 🙂 viszont nem akarják megkeresztelni. 🙁 Ez nagyon mélyen fáj.
Most nem bírok erről bővebben írni. Majd, ha megemésztettem. Mintha
gyomorszájon vágtak volna.
alma háború
2010 január 14. | Szerző: Vikóca
Dalmussal kapcsolatban. Köszönöm a bátorító üziket 🙂 Főleg a tied esett jól,
Magnoli :-)) Na szóval, és betűvel. Hogy szent legyen a családi béke, mert ugye
együtt lakni anyával és nem úgy csinálni ahogy ő tanácsolja, az eleve öngyilkosság,
legalábbis lelkileg. Nem akarom ám anyát eláztatni, mert szuper anya, és tudom,
hogy jót akar. Csak nem tudja elfogadni, ha valamit másképp gondolok, csinálok.
A véleményét Dalmussal kapcsolatban már az előző bejegyzésben leírtam. …
Beadtam a derekam. Hátha igazuk van. Jöjjön az alma, mellőzzük a probiotikus
pocakrásegítő Normabigyót és az éjszakai szopi helyett jöjjön a tea. Mondván,
hadd pihenjen a mellem, és majd reggelre hűde mennyi tejem lesz. Meg különben
is, meg kell tanulnia átaludni az éccakát. Dalmus megkapta az első alma
inputot, majd jöttek a görcsök és brutál zöld output. És még normabigyót sem
kapott szegény. Úúúúgy sírt, én meg sík ideg voltam. Könnyekkel, görcsökkel.
Vele sírtam, símogattam a pocóját. Jött anya a szokásos megoldással: biztos
éhes, azért sír, ne adjak neki normát, ha így sír, ne kínozzam már vele. Na
erre mééégjobban eldurrant az agyam. Pont azzal kínzom, ha nem kapja meg. Dupla
adag norma be, alma, tea el. Ebből persze csak az almáról tud anya. Éjjel a tea
megy a csapba, és jön a szopi. Ééés láss csodát, kezd rendeződni a pocak. Ja,
és 2 éjjel, mikor teáztattam szopi helyett, hát nem robbantam szét a tejtől.
Sőt! Inkább kevesebb is lett. Eccerűen nem érti, hogy a szopizással tudok még
több tejcsit gyártani Töpörtyűnek. Hát akkor hadd szopizzon. Tudja mi a jó
neki, mint minden baba, hisz nem hülye, csak kicsi. Várunk még az almával. És
ha már itt tartunk, én inkább banánnal kezdeném, hisz barack nincs. Az lenne
pedig a legjobb. Bár ma már anya újra szóba hozta, hogy hétvégén újra
próbálkozunk, csak most másféle almával. Pfff nem tom mi lesz ebből.
Szerencsesüti
2010 január 8. | Szerző: Vikóca
“Az önbizalom a siker titka.”
Érdekes, hogy pont ez, és pont most. Itt volt
ma a védőnő. Aszonta kezdjem el Dalmust almával etetni, aztán jöhet a banán,
meg a többi gyümi. Éééés vannak fincsi tejpépek is. Ezzel alapjáraton semmi
gond. Ámdeviszontellenben én fél éves koráig nem akartam mást adni a kis
Királylánynak, csak anyatejet. Mindent megteszek, hogy elég legyen neki. Napi
3-4 lityi laktoherb, probiotikus bigyó, vagyis eszem a lapított árpát, zabot,
búzát, mint egy ló, homeopátiás bogyót eszek reggel-este. Éééés Dalmusom épp
hogy fél kilót hízik per hó. Ez a minimum elvárás. Ma este mértem,
fél éves korára kell megdupláznia, szal nagy gáz azért nincs. A védőnő szerint
egy 20-30 dkgval lehetne több. No, ezek a száraz tények. És itt jön a képbe
Anya. Köhöm… Nagyon szeretem, és tisztelem. De most kicsit forró a helyzet
köztünk. Szerinte, kicsi és fejletlen a lányom, éheztetem, mert nem akarok
pótlást adni neki, nem hallgatok rá, nem fogadom meg a tanácsait, pedig
négyünket felnevelt, és pont én nem hallgatok rá, akiért a legtöbbet tette, és
már 2 kilóval többnek kéne lennie Dalmának. Uhhhh kezdek kiborulni….
Önbizalom!!!! Magabiztos vagyok, jó anya
vagyok, és az anyaság önbizalom nélkül nem megy. Kár, hogy pont ezt veszi el
tőlem a családom. (Anya, sógornő, és hugi, akinek persze még nincs is gyereke,
de ő aztán mindent tud…)
pont
2010
2010 január 1. | Szerző: Vikóca
Látom, Mécs László: Karácsony-a sem aratott
osztatlan sikert. No de milyet írt volna 2 VH-val, ’56-al, 10 év börtönnel?! És
miért pont ez a vers? Asszem ma is Krisztus-éhes a világ. Ebbe a nagy összevisszaságban,
ami a fejekben és a szívekben van, csoda, hogy még egyben van a világ. A
legnagyobb ajándékot kaptuk, Krisztus maga született közénk kiszolgáltatott
csecsemőként. Köztünk élt, megváltott. És mi? Meg sem halljuk Jézus panaszát.
Ti Mesternek hívtok – és nem
kérdeztek engem
Útnak neveztek – és nem jártok rajtam
Világosságnak hívtok – és nem néztek reám
Életnek neveztek – és nem kerestek engem
Hatalmasnak neveztek – és nem kértek engem
Bölcsnek hívtok – és nem követtek engem
Irgalmasnak hívtok – és nem bíztok bennem
Igazságnak neveztek – és nem féltek tőlem
Ha egyszer örökre elvesztek – ne okoljatok ENGEM.
Nem baj… majd az ezotéria megment… vagy nem.
(Miért) bocsáss meg?
2010 március 12. | Szerző: Vikóca
“Gyűlölök haragot tartani. Hosszasan rágódni
azon, hogyan tovább, ki a hibás, van-e megoldás. Akkor is, ha tudom: tényleg
nem én voltam, vagyok a hibás.
Egy rossz szó, egy rosszkor, rosszul, rossz
témában elhangzott mondat sok ember füle hallatára, egy olyan napon, ami az
életemben nagyon fontos volt. Ez volt a gócpont, ahonnan a méreg aztán
szétterjedt bennünk, és csaknem a szívünket is utolérte. Ki mondhatta…? Az én
egyetlen, és roppant szarkasztikus nagymamám, aki a kritikát, mint a
kommunikáció legfőbb eszközét bozótvágó késként használja kivétel nélkül minden
szituációban. Akkor és ott, egyszerűen feladtam, és sírva menekültem egy nagy
családi esemény kellős közepéről. Ő pedig mérgesen elvonult, könnyek nélkül.
Eltelt egy hónap, és azt mondták: menjek el hozzá. Béküljek ki vele. Hiszen
idős, majdnem nyolcvan éves, ki tudja… Én akkor úgy gondoltam, nem szeretnék
bocsánatot kérni az ő szavaiért. Elmentem volna hozzá, de mivel hazudni
egyáltalán nem tudok, képtelen lettem volna mit mondani neki. Bocsánat, hogy
megbántottál, és inkább megfutamodtam, nehogy tiszteletlen legyek? Bocsánat,
hogy elrontottad életem egyik legfontosabb napját? Így teltek el a hónapok, nem
beszélünk egymással. Én érdeklődtem róla – ő pedig egyáltalán nem is vett
tudomást a létezésemről. Többé nem voltam az az unoka, akiről szeret hallani a
nagymama. Hát jó – gondoltam, de amikor magamba néztem, fogalmam sem volt
arról, vajon mit fogok akkor látni odabent, ha nem rendezzük, rendezem ezt a
hatalmas hibát, és ne adj’ Isten nem lesz többé lehetőségem. Valaki egyszer azt
mondta nekem, hogy nem azért kell kibékülnöm vele, hogy szeressen, azért, hogy
az én “utamat” ne sötétítse be a gyűlölet, hogy ne mérgezze meg az
emlékeket. Magam miatt, ha már úgy látom, neki nem számít. Aztán egyszer csak
megtört a jég. Véletlen kapott egy képet a kiskutyámról, Bogyóról. És ha már
szóba került az eb, nem lehetett nem beszélni a gazdiról. Egy hete rászántam
magam, és elmentem hozzá. Bogyót is vittem, ő pedig szívesen vállalta a
főszerepet ebben a drámában. A happy end elmaradt, illetve felemás lett.
Örülök, mert ha nem is miattam, de lett egy szép délutánja.
Amikor hazafelé megkönnyebbülést remélve
beszálltam az autóba, az egyik kedvenc Quimby-nótám szólt a rádióból: “Ha
csak dünnyögsz, mardosod magad, és nyaldosod a sebeidet, ami ma még az ajtón
bejött, holnap a kulcslyukon kimegy.” Szeretném azt hinni, hogy az
emberek, nem mindég olyanok, mint amilyennek látjuk őket. Szeretném azt hinni,
hogy a szeretet akkor is ott van, ha nem teszik a kirakatba.”
Eddig a cikk. Akár én is írhattam volna nagy
részét. Nagymama helyett anyával. Ám mi még nem tartunk a végkifejlettnél, és
nem valószínű, hogy egy kutya hoz majd minket ismét össze. Minden egy tányérka őszibarackpéppel kezdődött. A konfliktus oka,
hogy nem fogadom meg minden tanácsát. Meghallgatom, majd átszűröm magamban,
mint egy jó húslevest, és a végén megmarad nekem a tiszta, gyönyörű leves, a
kéretlen tanács azon része, amit magamévá akarok tenni. Sok minden elhangzott
már Dalma születése óta. Rengeteg szarkasztikus kritika. Rengeteg bántó
kritika. Persze mind jó szándékkal hangzott el. Nem is kétlem, hogy jót akar.
Csak épp a lelki úthenger maga alá gyűr. Tegnap előtt sikerült azt mondjam,
minden akkor kezdett elromlani, mikor tápszert adtunk Dalmának, mondván, nem
elég neki a tejem. Nem tudok jól (?) szoptatni. És mostanra elrontottam Dalmát, sosem lesz jó evő. Már túl nagy, ahhoz, hogy megszoktassam vele az új ízeket, ezért megy nehezen. Anno én mondtam, hogy el fogja
választani magát, ha tápozni kezdünk. A válasz szintén szarkasztikus volt. Ugyan honnan veszem én
ezt, peeeersze, mert olyan nagy gyakorlatod van már ebben. Te mindent jobban
tudsz! Sajnos igazam lett. Ebben is. Egy hete Dalma elválasztotta magát és
elapadt a tejem, pedig épp csak 6 hónapos. Ez viszont anya olvasatában egyenlő
azzal, hogy én mindenért őt hibáztatom. Pedig, esküszöm, én ilyen nem mondtam,
nem is gondoltam. Most ő van megsértve a kiváló anyai, nagyanyai minőségében. Ő
ezt nem várta volna tőlem, pont tőlem. Igaz, sosem mondtam: mert te mindenbe
beleszólsz, mindent megkritizálsz, és igazán elegem van már. Csak annyit, hogy
költözzünk már el. Ezt is csak Tominak. Nem voltam sem nyugodt, sem csöndes, de
nem hibáztattam semmiért, pedig szívesen szóvá tettem volna néhány dolgot.
Talán emlékeztek az almás sztorira, ami csak egy volt… Azt mondta, sok minden
elhangzott részemről ez alatt a hat hónap alatt. Nem szóltam, hogy igen, tőled
is. Nap, mint nap. A cikk írójával ellentétben, én bocsánatot kértem tőle. Nem
fogadta el.
Oldal ajánlása emailben
X