2011 szeptember 7. | Szerző: Vikóca
Ma nincsenek világmegváltó gondolataim. Várom a békeidő beköszöntét egy félreértés után. Várom, hogy elüljön a szívében a vihar. Nem tehetek semmit, mert ha macerálom, még zabosabb lesz. Csak attól félek, ez idő alatt túlságosan eltávolodik.
Ma is voltam futni és találkoztam még egy futóbolonddal. 🙂 Legalább nem egyedül rohangálok az utcán este. Nem sokat bírok még, csak 3 km, de nem is régóta futok. Lesz ez több is, jobb is. Nagyon élvezem 🙂 felér ez jó kis meditációval. Felfrissít, és feltölt energiával. Ez a futók gyönyöre. Tegnap olvastam róla, hogy az adrenalin mellett nem csak endorfin termelés indul be, hanem dopamin és szerotonin is. Kész örömmámor 🙂 Közben persze jó kis pörgős zenét bömböltetek, Shakirát és Queent főleg. … Ez olyan száraz így leírva. Nem? Mintha fogalmazás gátlót vettem volna be… Aztán mikor hazaértem, még a kertben csináltam 30 has prést, 30-30 lábemelés lábanként és még 30 has prést felhúzott lábakkal. És ebből 3 kört zavartam le. Aztán kinyúltam és néztem a felhők közül kibukkanó egy két csillagot.
http://www.youtube.com/watch?v=YkuvUlA7AcE
Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye?
2011 szeptember 5. | Szerző: Vikóca
Ki a hibás akkor, ha egy kapcsolatban az egyik fél nem tudja, mennyit ér a másiknak? Lehet egyáltalán hibásról beszélni? Inkább kommunikációs hiány. Óvatosságból? És miért félnek érzelmeket megvallani? Hol van az én, hol van a te és hol van a mi határa? Lehet-e számon kérni, egy más irányba terelő döntést, úgy, hogy előtte volt véleménykikérés. A válasz tagadás volt, elengedés. Miért utólag jönnek ezek felszínre? Hogy is olvastam a facebookon? “Ha tetszem neked, szólj, ne utólag szólj, hogy annó akartál volna valamit!” Ha van két összeillő ember, minek szívatni egymást, fölösleges köröket futni, miért nem lehet nyílt lapokkal játszani? Kéz a kézben ugrani. De akkor tényleg kéz a kézben! Vagy nem ugrani. Senkinek sem.
Bennem van a hiba, ha kevésbé tartom fontosnak magamat más számára? Csak remélhetek, de bizonyosság nincs. Vagy Ő az, akinek kvázi bizonyítania kell, mennyit érek neki? Sejtem, hogy valamennyit igen. Mennyi a valamennyi? Mennyi? Eszembe nem jut, hogy az privát köre elé helyezzen.
ilyenek…
Visszatérés
2011 szeptember 3. | Szerző: Vikóca
Hosszú hallgatás után, megpróbálok visszatérni
a blogos világba. Nagyon sok dolog történt velem és a kis családommal az elmúlt
hónapokban. Azt hiszem, azért szakítottam meg a rendszeres írást, mert egy
időben nem történt semmi érdekes. Itthon vagyok, Dalmával babázok, és minden
nap egyforma. Ő növöget, és fejlesztgetem őt. Okosodik, eszesedik, ügyesedik.
Napi, heti bontásban ez nem túl izgalmas. Most viszont sok újat fogok mesélni
róla. Elmúlt 2 éves augusztus 25-én. Lejárt a gyedem, és már csak egy év gyesem
van. El kell kezdjek munkát is keresni. Érdekes fordulat, hogy épp most
keresnek a volt munkahelyemen részidős mat-fiz tanárt. Ez még jogilag bele is
férne a gyes mellett. Csak hát nem tudom, jó gondolat e oda visszamenni. Két
napja töprengek, hogy felhívjam e Károlyt. Őt kirántanám a slamasztikából
valszeg, mert most így hirtelen, elkezdődött tanévvel, nehéz tanárt találni,
nekem meg lenne munkaviszonyom, amire második baba esetén lenne gyedem. Most
ugye, nem is gondolhatok ilyesmire munkaviszony nélkül. … Sőt. Azt sem tudom,
szeretnék e tesót Dalmának. Szeretek anya lenni, és nem jó egy gyereknek, ha
egyke. Most persze sok oldalról jó buli neki, de később nagyon egyedül lesz.
Tomi? Van. De nem mondanám, hogy minden
tökéletes köztünk. Kimondták az egyházi érvénytelenítést nála, így nincs
akadály, hogy templomban is megesküdjünk. De nem érzem, hogy készen lennénk rá.
Két teljesen ellentétes dolog között tipródom. Mindkettő végleges döntés. Közös
lakásba költözés, vagy az ellenkezője.
Mindég tartogat valami szúrást. És az ő
bevallása szerint, nem is érzi, hogy bánt. Most épp eláztatott az egyik legjobb
barátom előtt. Neki bevérzik az agya, mert 200ezerért akarok porszívót venni.
Hát ez így tényleg gázul hangzik. Csak a lényeget hagyta ki, hogy miért pont
ezt, miért ennyiért. Csúcstechnológiás gép, ötlépcsős szűrőrendszerrel. … Nem
lényeg. Köhögök és fulladok minden takarítás közben. Az allergiámból már
hörgőszűkület alakult ki. Ez a gép működés közben gyakorlatilag az egész
helység levegőjét is átszűri. Nyomjak reklámszöveget? “A független
minősítő intézetek által elvégzett tudományos vizsgálatok eredménye képpen a
Lux Intelligence™ az asztmában és allergiában szenvedők vezető európai
szövetségei által is ajánlott. Büszkék vagyunk arra, hogy Németországban a Lux
Intelligence™ az első takarítórendszer, amely elnyerte a Német Asztma- és
Allergia Szövetség (DAAB) hivatalos ajánlását, amely Európa legnagyobb ilyen
jellegű szervezete.” Az előző generációs gép 15 éve van a családban
a hugim miatt. Azóta ő tünetmentes, és soha nem kellett szervizeltetni,
javíttatni. Persze megkaptam, hogy mégis csak túlzás ennyiért venni porszívót.
Ez csak egy porszívó. És milyen qu jó, hogy ilyen jól állunk…
De ez sem lényeg. Ezek csak apró játszmák. Túl
sok ilyen van. Rosszul kezelem ezeket. Nem tudom, meg akarom-e menteni a
házasságom. Egyáltalán megmentésre szorul-e?
Én hogy vagyok? Jól és nem jól. Imádom a
lányom, és sok örömöt ad. De nagyon magányos vagyok itt. Sportba menekültem.
9kg-t fogytam. Update életmód és sok mozgás. Rajta leszek Norbi készülő DVD-jén
is. Futok, Alakreformozok, ilyesmik. A combom vékony lett, a lábam láthatóan
izmos (utcán meg is szólítottak, hogy mit sportolok :)), a hasam lassan
kockásodik.
Talán segít, ha újra elkezdem kiírni magamból a gondolataimat.
puszi
Miranda Hobbes
2010 november 19. | Szerző: Vikóca
Jártam fönt Pesten (fogdokinál gyógykukucson)! Húúú, nem is hittem, hogy ennyire tud hiányozni a maga bűzével és rohanásával. De hát, igen, ott zajlik az élet minden fronton. Pezsgés van. Ahogy sétáltam, és vigyorogtam bele a nagyvilágba (Dalmus nagymamázott addig, vaaagy a nagymama Dalmázott??), olyan érzés fogott el, mintha lenne bennem egy kis Miranda Hobbes.
Miranda ügyes, magabiztos és büszke mindarra, amit elért (végülis ez rám is stimmel, hisz szeretem a fizika tanár létem, és jó vagyok a szakmámban). Folyamatosan emeli a mércét, mind magán, mind pedig professzionális életében (igen, őrületbe tudom kergetni a környezetem a maximalizmusommal néha). Bevásárolta magát az ügyvédi irodába, ahol dolgozik és sikerült megvennie az Upper West Side-on álló lakását is (no hát nekem még a saját kevésbé hivalkodó lakásom nagymama lakta, még várnom kell, hogy birtokba vehessem). Néha azért elégedetlenül szemléli szerelmi életét és olykor fel is hagyott a szerelem keresésének gondolatával. A külvilág számára kemény nőnek tűnik, nem könnyen nyílik meg mások számára (csak akiket nagyon szeretek). Sérülékenységét cinizmussal álcázza és nagy adag öniróniával (ez nekem is jól megy). Miranda elég földhözragadtan szemléli a divatot. Szerinte öltözni szükséges, mert kell. Inkább, mint örökké követni a legújabb divatot. Nappali ügyvédi munkájához egyszerű vonalvezetésű ruhákat hord szívesen. Lassan elszakad a merev színösszeállításoktól és hatásosabb színekkel kísérletezik. A hétvégén pedig imád lezseren és fiatalosan öltözni (egy az egyben igen, hiszen diákok előtt konzervatívan, amúgy meg elég vagány, dögös, csajszis tudok/szeretek lenni).
No de nem ezek miatt jutott eszembe, hanem azért, mert bizony Miranda is feladta az Upper West Side-i pezsgő életet és Brooklynba költözött a férje és a megszületett kisfia kedvéért. Nem mondom, a jó levegő és a nyugalom nagy kincs a 21. században, de hiányzik a nyüzsi és az “intellektuális” társaság. Nem akarok én itt leszólni a közelemben senkit. De beszélgethetek Dalmussal, anyával ha épp bedugja az orrát a kertből és épp nem morog meg gyakorlatilag bármiért, a 75 éves szomszéd nénivel, egy 20 éves kiscsajjal ha erre téved véletlenül, és akit én rugdaltam át az érettségin, és a hulla fáradt Férjurammal, akinek sokszor arra sincs kapacitása, hogy eldöntse, mit tálaljak neki. Ez biza nem sok.
Még jó hogy van telefon és néhány ugyan messzi, de mégis rettentő közeli barát. Köszönöm, hogy vagytok! E., SZ., O., és M
most csak ennyit tudok értelmesen szavakba önteni…
pályáztam, de nem az M7en
2010 november 19. | Szerző: Vikóca
Mostanában nem volt nagyon hangulatom írni. Na
nem azért mert ne történt volna egy két jó vagy “rossz” dolog, csak
valahogy az ujjaim nem akaróztak nekiállni. Asszem először írok az újságíró pályázatról.
Lezárult, és persze nem nyertem. Az ominózus újság az általuk legjobb négyből
kivonatozott pöttyet. Hát, én nem tom… Az volt a megadott cím, hogy hogyan
változtatta meg ez a magazin az életem. A négy befutó: 1., benevezett egy
modell versenyre és kibékült az anyukájával, 2., megkérte a pasija kezét, 3.,
elindította a karrierjét (?), 4., összeköltözött a pasijával. A bekezdéseiket
olvasva távol álljon tőlem minden irígység, de hát nem szökkentek épp irodalmi
magasságokba. De még egy igényes újságcikk szintjét sem kapirgálják. Bár tény,
nem hozták le teljes egészében az írásaikat, de a megjelent részek elég
laposak. Elég régóta olvashattok engem, és tudjátok, hogy sokszor én sem
pályázok irodalmi Nobelra, de nem is célom. Viszont! Ha valami pályaművet ír,
az legyen gatyába rázva. Hogy eldönthessétek, én milyet írtam, közzé teszem. 🙂
Jó szórakozást hozzá, és annyira hangosan ne röhögjetek, hogy elhallatsszon
eddig. Dalma alszik.
Hogyan változtatta meg az életem az Eper*?
Gimnazista
kamaszlányként került először kezembe az Eper. Titokban, lesütött szemmel, de
annál több kíváncsisággal nyitottam ki. Hogy miért? Konzervatív családban
nőttem fel. Édesanyám mindig azt hangoztatta, hogy úrilányt akar nevelni
belőlem. Ez még annyira nem is vaskalapos elv, csak éppen más kép él bennünk a
mai napig is erről a kérdésről. Számára egy stílus az elfogadható: kötényruha
és derékig érő szigorúan leszorított tőfonásos copf. Sosem éreztem magam így
jól, de akkoriban még nem én választottam a ruháimat, nem én alakítottam a
saját stílusom. Ezt kaptam, ezt viseltem. Az Eper pedig természetes módon, nem
fér bele a család erkölcsi nézeteibe, hiszen az csak egy „szex lap”. Mai napig
sem tudom, hogyan kötött ki a konyhaasztalunkon egy példány ebből a bizonyos
„szex lapból”. Lehet, egy Eper-angyal küldte, vagy a bátyám barátnője
felejtette nálunk, bár ő is tagadta. A fiókom mélyén landolt természetesen, és
olvasgatni kezdtem leckeírás közben, után és minden adandó alkalommal.
Diadalittasan fedeztem fel, hogy mennyivel több is ez a magazin, mint aminek
lefestették nekem ismeretlenül, és elkötelezett olvasótok lettem. Amit biztosan
éreztem, hogy az a stílus, amit édesanyám úrilánynak nevez, nem én vagyok.
Hónapról hónapra olvasva ismertem meg a divat trükköket, irányzatokat és azt,
hogy hogyan csempészhetek bele a hétköznapokba egy kis testi és lelki
kényeztetést, hogyan találhatom meg önmagam. A 21. században sem kell
kötényruha, hogy valaki úrilány legyen. Ez a belülről fakadó tartás akkor is
megmutatkozik, ha a mai divat szerint öltözik fel egy nő. Igenis meg lehet
mutatni, ha csinos és fiatal egy nő, mégsem lesz ettől sem közönséges, sem pasi
faló. Egy jó fazonú farmer, egy dögös toppal épp annyira nőies tud lenni,
mint akár egy irodában is helytálló ceruzaszoknya, ami egyszerre komoly és
szexi, de mégsem kihívó.
Megtanultam,
hány féleképpen is variálhatok a hosszú hajammal, ami önmagában szép és
egészséges volt, csak épp nekem nem állt jól. Egészen addig, míg egy nap,
nagykorúságommá válásom után nem sokkal, rövid hajjal mentem haza. Kiderült,
hogy valójában nem is egyenes a hajam, csak a súlya húzta le. Minden fodrászos
látogatásom után újabb és újabb frizurákkal tértem haza, mígnem megtaláltam az
ideális fazont. Szerencsére igazán ügyes fodrászom van, akivel megtaláltunk egy
élettel teli barna hajszínt, és egy félhosszú fazont, amit kedvemre
variálhatok, feltűzhetek, copfozhatok, vasalhatok, csavarhatok.
Már
ebből is látszik, az Eper mennyivel több annál, mint amit gondolnak róla.
Sajnos nem csak az idősebb korosztályban van ennyi előítélet. Eleinte
idegesített az a fajta emberi butaság, mikor ismeret nélkül ítél meg és el
bárki bármit is. Ma már átlépek rajta. Egy balatoni nyaralás során egy volt
osztálytársam hangosan cikizett, leszólt, mert olvasom a lapotokat. Mi több,
azonosított az előítélettel. Nem volt kedvem a fanatizmusával meddő vitába
szállni. Még aznap hazautaztam azokhoz a barátaimhoz, akik nem szólnak meg egy
magazin miatt, inkább beleolvasnak.
Leérettségiztem,
egyetemre jártam. Vizsgaidőszakban igazi mentőöv volt a Magazin, mikor már
teljesen belevesztem a sok differenciálegyenletbe, és már azt sem tudtam,
melyik fizikai törvény miből következik. Ilyenkor jött az Eper féle önbizalom
tréning, és néhány cikk után újra magabiztos nő lettem, aki simán vette a
vizsgaakadályokat. Nyitott, vidám, nőies fizikusféleség lettem az egyetem
végére. Majd jó állást találtam már az első állásinterjúm során, ahol
emlékeztem karrier rovat tanácsaira, mi segít a célomhoz, és milyen buktatókat
kerüljek el. Tanítani kezdtem, és az óráimra mindég beengedtem magammal az
élethez való hozzáállásomat. Másképpen nem is lehetne. Kamaszok elé kiállni, és
fizikát tanítani, bátor vállalkozás. Én mégis minden percét élvezem.
Magabiztosan és kellő humorral kezelem őket. Így tudom nekik megmutatni, hogy a
felnőttek világában hogyan tudnak majd érvényesülni. Nem csak tananyagot adok
le, de életre is nevelni próbálom őket. Emlékszem milyen volt kamaszlánynak
lenni, és némely diákom szemében ugyan azt látom, amit én is éreztem. „Ki
akarok bontakozni, nő akarok lenni, de nem tudom, hogyan induljak neki a
változásnak.” Talán ezt a megértést érezték meg a diákjaim, és fogadtak a
bizalmukba. Sokszor csak magamban mosolyodok el, mikor észreveszek a padban
egy-egy megbújó Epret.
Az
évek során a Magazin útmutatása alapján bontakozott ki bennem az a változás,
amire vágytam. Az időtálló trendtippek, önbizalomtréningek segítettek, hogy ha
a tükörbe nézek, egy olyan magabiztos csaj nézzen vissza, akivel én magam is
elégedett vagyok. Azt gondolom, hogy ha nem kerül kezembe az Eper, sokkal
nehezebben és kevesebb sikerrel járom be a változás útját. Voltam szingli is,
éltem párkapcsolatban is. De mindig megtaláltam az adott élethelyzet pozitív
oldalát, amit érdemes kihasználni. Csábítottam, flörtöltem, és most megtartom
azt a férfit, akit kiszemeltem magamnak. Igaz, flörtölni a mai napig is
szeretek, melegen tartva ezzel a mi kis életünk. S ha épp kifogynék a
trükkjeimből, csak felcsapjuk közösen az Epret. Esetleg keresünk az
archívumomban egy rég elfelejtett, izgalmas lapszámot, ami így újra terítékre
kerül. S hogy a történet és a kis családom kerek legyen egy évvel ezelőtt
született meg a kicsi lányunk. Így ma már édesanya vagyok én is. A kicsi
lányomból én is úrilányt szeretnék nevelni, de egészen másképp. Nem lesz
kötényruha, sem szigorúan leszorított frizura. Igazi kis magabiztos nőt
szeretnék belőle nevelni. Olyat, aki tisztában van a képességeivel,
adottságaival, és aki mindezt használni is tudja. Aki felelősséggel tudja
élvezni és irányítani az életét. Aki tudja, hogy a szex nem bűn, de kellő
érettség kell hozzá. Aki tudja mi a kötelessége, mihez van joga, és nem fél
érvényesíteni is őket. Aki tudja élvezni a munkáját és komoly versenytárs a
férfi kollégáknak.
Így nő
fel egy újabb, következő nemzedék is a Ti időtálló magazinotokon. Így lesz
hatással lányra és anyára. Mert az Eper lányok kortalanok, és az Eperből nem
lehet kinőni.
Hát eddig a pályamű. Azt nem mondom, hogy minden szavát komolyan is gondolom, de mint írás, sztem nem lett annyira rossz. A többit egy újabb bejegyzésben.
puszik
* természetesen a magazin nevét megváltoztattam
Dalmás szössz
2010 október 19. | Szerző: Vikóca
Kicsi lányom új viselkedésformát vett fel.
“Értem én, anya, csak leszarom.” A baj csak az, hogy mindezt olyan
bűbájosan adja elő, hogy sokszor nem bírok komoly maradni. Pedig naaaagyon
kéne! Most kell megalapozni a tekintélyünket, míg lehet. És nemsokára jön az a
bizonyos dackorszak, amit az angolok lazán csak terrible twos-nak hívnak. Nemet
ugyan még nem mond, de leszegi a kis fürtös fejét és vigyorogva rázza. Sokszor
egész testbedobással 🙂 És ha már a testbedobásnál járunk, még alig jár
biztosan, de már szaladni akar. Pár napja, akkora hévvel indult meg, hogy saját
lábában zúgott egy hatalmasat és lefejelte a parkettát. 🙁 Lett is kék púp a
homlokán, hiába nyomtuk le hideg késsel. És az én drága lányom ezt a gyönyörű
leszúrt rittbergert megismételte rá egy órára. Murphynek hála pedig, ugyan ott
ütötte be a kicsi kókuszát. Bár szemmel láthatólag, a második nem viselte meg
annyira, mint az első. Felugrott és tepert tovább a lufi után.
Hát így vagyunk mostanság.
Kerstin Gier
2010 október 16. | Szerző: Vikóca
Próbáld megkapni azt, akit, szeretsz, egyébként azt kell szeretned, akit megkaptál! Olvastam egy barátomnál. Kicsit elmerengtem rajta, aztán beírtam a keresőbe is, és megtudtam, hogy ez egy Kerstin Gier idézet. Sokan idézgetik ezt tőle, különböző blogokban, és arról írnak, hogy ne elégedjünk meg egy kis Ő-vel, csak a legnagyobb Ő-vel állapodjunk meg. Önbecsülésről írnak, meg hogy jobbat érdemel mindenki. Jobbat? Minél? Kinél? De hát minden ember individuum, egy külön világ és csoda. Mindenki ugyan olyan értékes.
Ez ennél szerintem egyszerűbb. Alapjaiban véve, én nem hiszek a kis Őkben, meg a nagy Őkben, meg hogy nem egy, hanem sok igazi van, csak jókor kell jól találkozni. Bár ez az utolsó igaz. Jókor, jó helyen, bár inkább csak olyan életszakaszban, mikor fel tudjuk ismerni egymásban azt a szikrát, amivel meg lehet rakni a családi tűzhelyet, amit egy életen át kell életben tartani. Nem, ez nem megy csak úgy, magától ez egy folyamat. Tenni egymásért, nap mint nap. Bármilyen kapcsolatról legyen szó, életben kell tartani. Mint egy szobanövényt. Az sem él csak úgy magától. … Kezdek elkanyarodni. Szal a mondat lényege az én olvasatomban, hogy azt kell szeretni, akit kapunk. Tudatosan, ha kell kockán. Ez sokszor bitang nehéz. Vannak sivatagos napok, de mindég van oázis is a közelben.
Kerstin Gier egy 44 éves német írónő. Fiatal, és nő. Életvidám és pedagógus. Úgynevezett női regényeket ír, Még nem olvastam tőle, de rettentően felkeltette a kíváncsiságom. Férfiak és katasztrófák, Erkölcstelen ajánlat, Halálom után felbontandó, Keresztanya, Anyák maffiája. Ilyen címmel jelentek meg könyvei, és ahogy rákerestem, nagyon vidám kritikákat írtak róla. Azt hiszem, el akarom olvasni mindet 🙂
És még egy idézet tőle, ami tetszik:
Amikor az ember elveszíti a szívét, akkor jár a legjobb
úton és megállapíthatja, hogy van szíve.
Asszem én is elvesztettem a szívem, és ez jó érzés. Csak
néha fájni is tud…
szombati ámokfutásom :)
2011 szeptember 19. | Szerző: Vikóca
Sziasztok,
mesélek nektek a szombati ámokfutásomról. 🙂
Érettségi talim volt Szentendrén, ahova persze a lyánykámat nem akartam vinni, mert nem tudtam volna hol altatni. Hugim jó fej volt, és bevállalta, így először Pesten le kellett adjam Csepikét. De kezdem az elején. 🙂
Reggel 5, óra csörög. 5:10 konyhában kávéfőzés, majd süti sütés. Kicsit kiestek a kezemből még ilyen hajnaltájt a dolgok, de sikeresen abszolváltam a tervezett csokis piskótát. Szigorúan update-esítve. 6 óra, túl nagy a csönd az emeleten, elaludt a férjem(?). Keltegetés, kapkodás, útnak indítás melóba. Közben próbálok szépülni, elvégre mégis csak kerek évfordulós a tali 🙂
7kor Dalmust keltem, fogócska, öltözés, kakaó. Autóba bepakolás. Plusz csomag Huginak a kertből, meg ilyesmik. 7:40, bezárok, indulás. Falu határban belém hasít, hogy a táskámért nem léptem vissza. Wow, se iratok, se pénz, pedig anélkül nehéz pályamatricához jutni. Vissza, táska kocsiba, indulás újra. Kútnál matrica, és 8:07kor végre elindultam az M7es felé. Egyedül, Dalmával még nem vezettem fel Pestig, de semmi gond, elvégre van jogsim 🙂 Ha van a családban pasi, aki jogsival rendelkezik, akkor nem kérdés, hogy az asszonyka nem rúghat labdában a volánnál 🙂 Az út nekem nyugisan másfél óra, és 9re kéne felérjek. Köhöm, végül is, 130 engedélyezett autópályán. 🙂 Ha nem terelnek el a Lánchídnál, akkor még időben is érek. Ééés még parkoló helyet is találtam. 🙂 Dalmusomat leadtam, elláttam mindenféle instrukcióval Hugit, és már jött is értem E. barátnőm. Irány Szentendre, útközben összeszedtük Sz-t, és végül a sulinál O. is csatlakozott a négyesünkhöz. Ők a nagybetűs barátnők 🙂 Bementünk a volt osztályunkba, ahol lassan a többiek is szállingóztak. Laza, beszélgetés ezzel, azzal, egymás vicces méregetése, mennyit változott, s mikor mindenki megérkezett, átmentünk az ebédlőbe. Nosztalgikus menza, nem menza minőségben, és persze folyamatos élménybeszámolók, ki merre járt az elmúlt években és mit csinál. Mint kiderült, a régi -kicsit negatív szóval élve- klikkek azóta is élnek, s az fb-nek hála, tudunk mindenki másról is.
Ebéd után jött a rendhagyó osztályfőnöki óra. Projektor, képek vetítése az életünkről, persze előadás formájában kommentálva. Mi ez nekem, hisz tanár vagyok, tudok beszélni. 🙂 Csak akkor nem, ha magamat kell érdekesen eladni, a cikis dolgokat kihagyva, és még az idő is szorít, mert ránk nyitottak, hogy megjött az évfolyam többi része is, és menni kéne a kápolnába.
Sikerül tök idiótán összecsapjam a beszámolómat. Addig nem volt baj, míg a tanításról, továbbképzésről és a családalapításról meséltem. Betettem egy olyan képet, ami bővebb kifejtést érdemelt volna. Konkrétan Norbival és Rékával pózolok rajta. Jó lett volna elmesélni, hogyan keveredtem jó ismeretségbe velük, mennyit segítettek elkezdeni az aktív sportolást, és ezáltal milyen sokat javult pl az egészségi állapotom (allergia, hörgőszűkület miatti fulladás megszűnése) és mind emellett kirángatott egy lelki mélypontból, szülés utáni depresszióból. Ezzel szembe benyögtem, hogy ők a személyi edzőim, és szombaton velük forgatok DVDt 🙂
A jó oldala azért mégis meg lett. A téma elviccelése után ráéreztek páran a privát beszélgetések során, hogy elsősorban amiatt ugrottam intenzíven ebbe bele, mert nagyon el vagyok zárva itt, és kellett valami értelmes kikapcsolódást találjak.
Ezek után már csak a haza út volt kalandosabb. Lánykámat összeszedtem Hugitól, és vagányan elindultam volna haza. Ha a 7 éves aksi nem adja meg magát… Ültem picit a kocsiban, Dalmusom hátul várja az indulást és erősen elgondolkodtam, hogy a fészkes fenébe viszem haza őt. Párom ugye műszakban, ráadásul röpke 70 km-vel odébb. Apa épp nyaral anyával, a bátyáim nem értenek hozzá… Felhívtam apa munkatársát, hogy segítsen elindulni. Nagyon jó fej volt, betolta, és beindult hála a jó égnek!! Majd közölte, ha egy mód van, akkor most hazáig ne fulladjak le :)) Már csak ki kellett jussak a városból, ahol millió lezárás, nemzeti vágta, Lánchídon futkosás, meg mittomén még milyen hepajkodás. Időnként nem engedtek sávot váltani, pályán kamion előzés közben 130al levillogtak, de hát ilyen a magyar közlekedési morál… Hazaértünk épségben, fáradtan.
Így visszaolvasva, nem nagy sztori, remélem nem volt túl unalmas. Átélni biztos nem volt az 🙂
Oldal ajánlása emailben
X