Ahhoz; hogy az ember szép életet éljen,
kedélyének tisztának kell lenni; ahhoz, hogy kedélye tiszta legyen, jól kell
emészteni; ahhoz, hogy jól emésszen, sétálni kell; ahhoz, hogy jól tudjon
sétálni, elvek nélkül kell élni.
Thoreau (1817-1862, író, filozófus) az egész
botor pénzhajszát, napilap-izgalmat, politikát nemcsak vétkes babonának tartja.
Mindaz, szól, mint egy kínai, nem praktikus. Praktikus az, ami hasznos. Hasznos
pedig szépen élni; ehhez a kedély tisztasága kell, ehhez azonban jó emésztés
kell, ehhez viszont séta kell, s ehhez végül az kell, hogy az embernek ne
legyenek elvei.
Az elvek a világon a legantipraktikusabb
dolgok. Ha valaki azt mondja: az emberiséget a békéhez a demokrácia segíti, a
világ azonnal felfordul. Persze akkor is, ha azt mondja: küzdenünk kell a
demokrácia ellen. Akkor is, ha azt mondja: mindenkinek minden nap meg kell
mosakodni, vagy: a világot csak a kopasz emberek kormányozhatják, vagy:
módszeres ismeretből fakad a tudás. Az ilyen elv az embert a gondtalan séta
örömétől megfosztja, s ha nincs séta, nincs jó emésztés, ha nincs jó emésztés,
nincs tiszta kedély, ha nincs tiszta kedély, a szép élet elveszett.
Régebben írtam valamit, ahol a leghatározottabb
módon bizonyos belátást sürgettem. Röviddel utóbb kijelentettem, hogy a belátás
fölösleges. Valaki azt kérdezte: hogyan lehet az, hogy elveimet olyan hamar
megtagadom? Azt szerettem volna válaszolni: az elvek arra jók, hogy megtagadják
őket. Csak azért nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez is elv, s a leghelyesebb
még meg se tagadni.
Más alkalommal igen örültem Goethe egy
mondásának. Így szól: nem elég, ha barátainkért életünket áldozzuk fel,
elveinket is meg kell tagadnunk értük.
Azt hiszem az elv a modern városi, úgynevezett
civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián, vagy a néger számára a fétis.
Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell őriznie valahol,
és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe. Az elvek
azért veszedelmesek s azért képesek még az emésztést is megzavarni, mert tele
vannak manával, vagyis lélekkel. Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem
tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát
szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben
jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán. Így járnak az emberek a városok utcáin
folyton körbe-körbe saját elveik körül.
Az elvekről való leszokás radikális módja, hogy
az ember kineveti őket. Kivétel nélkül minden elvet, minden elvhű embert, saját
magát is. Az elvek mindent kibírnak, még a kínzókamrát is. Nemcsak kibírják, az
elv győzelme éppen a máglya. Egyedül a nevetéstől fél, de attól aztán nagyon.
Ezért ha valaki valamit nagyon komolyan állít, a legjobb a szeme közé nevetni.
Minden egyéb módszer csak félmegoldás.
Hogyan ismeri fel az ember az elvet? Ruhájáról.
Az elv, kérem, fekete ruhában jár, papi talárban, méltóságteljesen mozog,
kenetteljes hangja van, és mindig hirdet. Itt van például ez az elv, amelynek
neve: “A munkás emberiség tartja fenn a világot.” Tegyen a fejére
gyermekláncfű koszorút, a nyakába akasszon csengőt, kezébe tegyen játékbabát,
húzogassa meg a talár gombjait, és kiáltson rá: Kukucs! Te vagy a munkás
emberiség? Meg fogja látni, hogy az elv a méregtől el fog vörösödni. Tiltakozom
az ellen, szól majd, hogy ilyen komoly urat kigúnyoljanak. Mire, kérem,
nyugodtan fogjon krétát, a fekete talár hátára pedig szép olvasható betűkkel
írja fel: Ez a szamár eladó! Az elv dühös lesz és ordítani fog. Ne ijedjen meg
tőle. Tegyen ajánlatot neki, hogy játsszanak egy kicsit piros pecsenyét.
De hiszen ez nihilizmus! Nem, kérem, fogja
mondani Thoreau, a nihilizmus is elv.