Miranda Hobbes

2010 november 19. | Szerző: Vikóca |

 

Jártam fönt Pesten (fogdokinál gyógykukucson)! Húúú, nem is hittem, hogy ennyire tud hiányozni a maga bűzével és rohanásával. De hát, igen, ott zajlik az élet minden fronton. Pezsgés van. Ahogy sétáltam, és vigyorogtam bele a nagyvilágba (Dalmus nagymamázott addig, vaaagy a nagymama Dalmázott??), olyan érzés fogott el, mintha lenne bennem egy kis Miranda Hobbes.

Miranda ügyes, magabiztos és büszke mindarra, amit elért (végülis ez rám is stimmel, hisz szeretem a fizika tanár létem, és jó vagyok a szakmámban). Folyamatosan emeli a mércét, mind magán, mind pedig professzionális életében (igen, őrületbe tudom kergetni a környezetem a maximalizmusommal néha). Bevásárolta magát az ügyvédi irodába, ahol dolgozik és sikerült megvennie az Upper West Side-on álló lakását is (no hát nekem még a saját kevésbé hivalkodó lakásom nagymama lakta, még várnom kell, hogy birtokba vehessem). Néha azért elégedetlenül szemléli szerelmi életét és olykor fel is hagyott a szerelem keresésének gondolatával. A külvilág számára kemény nőnek tűnik, nem könnyen nyílik meg mások számára (csak akiket nagyon szeretek). Sérülékenységét cinizmussal álcázza és nagy adag öniróniával (ez nekem is jól megy). Miranda elég földhözragadtan szemléli a divatot. Szerinte öltözni szükséges, mert kell. Inkább, mint örökké követni a legújabb divatot. Nappali ügyvédi munkájához egyszerű vonalvezetésű ruhákat hord szívesen. Lassan elszakad a merev színösszeállításoktól és hatásosabb színekkel kísérletezik. A hétvégén pedig imád lezseren és fiatalosan öltözni (egy az egyben igen, hiszen diákok előtt konzervatívan, amúgy meg elég vagány, dögös, csajszis tudok/szeretek lenni).

No de nem ezek miatt jutott eszembe, hanem azért, mert bizony Miranda is feladta az Upper West Side-i pezsgő életet és Brooklynba költözött a férje és a megszületett kisfia kedvéért. Nem mondom, a jó levegő és a nyugalom nagy kincs a 21. században, de hiányzik a nyüzsi és az “intellektuális” társaság. Nem akarok én itt leszólni a közelemben senkit. De beszélgethetek Dalmussal, anyával ha épp bedugja az orrát a kertből és épp nem morog meg gyakorlatilag bármiért, a 75 éves szomszéd nénivel, egy 20 éves kiscsajjal ha erre téved véletlenül, és akit én rugdaltam át az érettségin, és a hulla fáradt Férjurammal, akinek sokszor arra sincs kapacitása, hogy eldöntse, mit tálaljak neki. Ez biza nem sok.

Még jó hogy van telefon és néhány ugyan messzi, de mégis rettentő közeli barát. Köszönöm, hogy vagytok! E., SZ., O., és M

most csak ennyit tudok értelmesen szavakba önteni…