Kicsi lányom új viselkedésformát vett fel.
“Értem én, anya, csak leszarom.” A baj csak az, hogy mindezt olyan
bűbájosan adja elő, hogy sokszor nem bírok komoly maradni. Pedig naaaagyon
kéne! Most kell megalapozni a tekintélyünket, míg lehet. És nemsokára jön az a
bizonyos dackorszak, amit az angolok lazán csak terrible twos-nak hívnak. Nemet
ugyan még nem mond, de leszegi a kis fürtös fejét és vigyorogva rázza. Sokszor
egész testbedobással 🙂 És ha már a testbedobásnál járunk, még alig jár
biztosan, de már szaladni akar. Pár napja, akkora hévvel indult meg, hogy saját
lábában zúgott egy hatalmasat és lefejelte a parkettát. 🙁 Lett is kék púp a
homlokán, hiába nyomtuk le hideg késsel. És az én drága lányom ezt a gyönyörű
leszúrt rittbergert megismételte rá egy órára. Murphynek hála pedig, ugyan ott
ütötte be a kicsi kókuszát. Bár szemmel láthatólag, a második nem viselte meg
annyira, mint az első. Felugrott és tepert tovább a lufi után.
Hát így vagyunk mostanság.