Holnap lesz egy éves kicsi Dalmusom. Egy évvel
ez előtt ilyenkor már aludni próbáltam. Az utolsó nyugodt éjszaka, amint
tudtam, hogy pihennem kell, mert holnap nagy nap vár ránk. Féltem is, meg nem
is. Tudtam, hogy nehéz lesz, és fájni fog. Inkább tanán izgultam 🙂 Vártam is,
meg nem is. Vártam, hogy a karjaimban tartsam a lányom, hogy lássam, fogjam,
öleljem, a kis nóziját, buksiját simítsam. De nem akartam, hogy véget érjen az
a csodás kilenc hónap. Imádtam kismama lenni 🙂 Soha olyan jól nem éreztem
magam, és az az érzés, hogy a gyerekem mindég velem van, és növekszik bennem, érzem,
ahogy rúg, és vigyázom őt a saját testemmel… Ez valami csodás érzés. Minden
nőnek érezni kéne. Ha lehetne, visszapörgetném az időt, hogy újra érezzem, és
minden másodpercét teljesen megélhessem.
És most itt van Ő! 🙂 Huncutkodik, áll, néha hisztizik
be nem áll a szája, kacag, öntudatos akarnok, fogat mos és fésülködik. Egyedül!
Persze több-kevesebb sikerrel. Pakol, rámol, tudja mit nem szabad és csak azért
is, és vigyorog közben, hátha levesz a lábamról. 🙂
És a kis fürtös buksijával bújik, és igen,
levesz a lábamról 🙂 én meg csak gyönyörködöm benne…