Be kell valljam, fogalmam sincs, mit írtam meg és mit nem. Viszont lusta vagyok visszaolvasni magam 🙂 A lényeg, hogy óraadóként tanítani fogok szeptembertől egy nem túl rossz suliban. Tegnap meg is volt az alakuló értekezlet, mint első munkanap. Vidáman üdvözöltek, mint új kollégát, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda. Feladtam a memorizálást, majd év közben megismerem őket. Ért némi meglepetés is. Egy volt kollégám anyukájával fogok itt együtt tanítani. Kicsi a világ. Örültem, mert ismeretlenül is ismerős. Váltottunk pár szót, és megérti, hogy fáj a szívem a gimi miatt. Az egy más világ. Most el akarok vonatkoztatni attól főnöki gerinctelenségtől, ahogyan eljöttem onnan. És itt jön a gyomorforgató lényeg. Előre szólok, hogy a következő sorok, intravénás feketével érnek fel. Csak erős idegzetűeknek. 🙂
Hazaérve felhívtam a volt igi helyettesem, akit azóta szintén kiraktak a gimiből, hogy már ő sincs ott, én is új helyre kerültem, ugyan árulja el, mi volt az igazi ok? Mondván, el ne kövessem ugyan azt a hibát. Hát válaszolt. Az volt a kifogás, hogy nem vagyok elég szigorú. Hökk1. Nem az a tanítás lényege, hogy szeressenek a gyerekek. (tudom, nem is érdekelt soha, hogy szeretnek-e, lehet pont ezért szerettek…) Hökk2 mert ez sem igaz rám. Túl közel engedtem magamhoz a gyerekeket. Hökk3 És a legjobb, nem tanítottam elég magas szinten, mert azt nem lehet hogy egyik órán csak pofázás (így mondta) és a másikon meg kísérletezés. Hökk4 Hát kérem szépen. Ezzel szemben a valóság, hogy az én óráimon mindég rend és fegyelem volt. Még a legkeményebb osztályokban is. Nem úgy mint mások óráin.
Leszűrtem a lényeget. Az volt a baj, hogy népszerűbb voltam az igazgató úrnál és a kedves igazgató helyettes nővérnél.
Hányinger. Pont.