(Miért) bocsáss meg?

• Vikóca
• 2010. március 12. péntek

 

Egy rossz szó, egy rosszkor, rosszul, rossz

témában elhangzott mondat sok ember füle hallatára, egy olyan napon, ami az

életemben nagyon fontos volt. Ez volt a gócpont, ahonnan a méreg aztán

szétterjedt bennünk, és csaknem a szívünket is utolérte. Ki mondhatta…? Az én

egyetlen, és roppant szarkasztikus  nagymamám, aki a kritikát, mint a

kommunikáció legfőbb eszközét bozótvágó késként használja kivétel nélkül minden

szituációban. Akkor és ott, egyszerűen feladtam, és sírva menekültem egy nagy

családi esemény kellős közepéről. Ő pedig mérgesen elvonult, könnyek nélkül.

Eltelt egy hónap, és azt mondták: menjek el hozzá. Béküljek ki vele. Hiszen

idős, majdnem nyolcvan éves, ki tudja… Én akkor úgy gondoltam, nem szeretnék

bocsánatot kérni az ő szavaiért. Elmentem volna hozzá, de mivel hazudni

egyáltalán nem tudok, képtelen lettem volna mit mondani neki. Bocsánat, hogy

megbántottál, és inkább megfutamodtam, nehogy tiszteletlen legyek? Bocsánat,

hogy elrontottad életem egyik legfontosabb napját? Így teltek el a hónapok, nem

beszélünk egymással. Én érdeklődtem róla – ő pedig egyáltalán nem is vett

tudomást a létezésemről. Többé nem voltam az az unoka, akiről szeret hallani a

nagymama. Hát jó – gondoltam, de amikor magamba néztem, fogalmam sem volt

arról, vajon mit fogok akkor látni odabent, ha nem rendezzük, rendezem ezt a

hatalmas hibát, és ne adj’ Isten nem lesz többé lehetőségem. Valaki egyszer azt

mondta nekem, hogy nem azért kell kibékülnöm vele, hogy szeressen, azért, hogy

az én “utamat” ne sötétítse be a gyűlölet, hogy ne mérgezze meg az

emlékeket. Magam miatt, ha már úgy látom, neki nem számít. Aztán egyszer csak

megtört a jég. Véletlen kapott egy képet a kiskutyámról, Bogyóról. És ha már

szóba került az eb, nem lehetett nem beszélni a gazdiról. Egy hete rászántam

magam, és elmentem hozzá. Bogyót is vittem, ő pedig szívesen vállalta a

főszerepet ebben a drámában. A happy end elmaradt, illetve felemás lett.

Örülök, mert ha nem is miattam, de lett egy szép délutánja.

Amikor hazafelé megkönnyebbülést remélve

beszálltam az autóba, az egyik kedvenc Quimby-nótám szólt a rádióból: “Ha

csak dünnyögsz, mardosod magad, és nyaldosod a sebeidet, ami ma még az ajtón

bejött, holnap a kulcslyukon kimegy.” Szeretném azt hinni, hogy az

emberek, nem mindég olyanok, mint amilyennek látjuk őket. Szeretném azt hinni,

hogy a szeretet akkor is ott van, ha nem teszik a kirakatba.”

Eddig a cikk. Akár én is írhattam volna nagy

részét. Nagymama helyett anyával. Ám mi még nem tartunk a végkifejlettnél, és

nem valószínű, hogy egy kutya hoz majd minket ismét össze. Minden egy tányérka őszibarackpéppel kezdődött. A konfliktus oka,

hogy nem fogadom meg minden tanácsát. Meghallgatom, majd átszűröm magamban,

mint egy jó húslevest, és a végén megmarad nekem a tiszta, gyönyörű leves, a

kéretlen tanács azon része, amit magamévá akarok tenni. Sok minden elhangzott

már Dalma születése óta. Rengeteg szarkasztikus kritika. Rengeteg bántó

kritika. Persze mind jó szándékkal hangzott el. Nem is kétlem, hogy jót akar.

Csak épp a lelki úthenger maga alá gyűr. Tegnap előtt sikerült azt mondjam,

minden akkor kezdett elromlani, mikor tápszert adtunk Dalmának, mondván, nem

elég neki a tejem. Nem tudok jól (?) szoptatni. És mostanra elrontottam Dalmát, sosem lesz jó evő. Már túl nagy, ahhoz, hogy megszoktassam vele az új ízeket, ezért megy nehezen. Anno én mondtam, hogy el fogja

választani magát, ha tápozni kezdünk. A válasz szintén szarkasztikus volt. Ugyan honnan veszem én

ezt, peeeersze, mert olyan nagy gyakorlatod van már ebben. Te mindent jobban

tudsz! Sajnos igazam lett. Ebben is. Egy hete Dalma elválasztotta magát és

elapadt a tejem, pedig épp csak 6 hónapos. Ez viszont anya olvasatában egyenlő

azzal, hogy én mindenért őt hibáztatom. Pedig, esküszöm, én ilyen nem mondtam,

nem is gondoltam. Most ő van megsértve a kiváló anyai, nagyanyai minőségében. Ő

ezt nem várta volna tőlem, pont tőlem. Igaz, sosem mondtam: mert te mindenbe

beleszólsz, mindent megkritizálsz, és igazán elegem van már. Csak annyit, hogy

költözzünk már el. Ezt is csak Tominak. Nem voltam sem nyugodt, sem csöndes, de

nem hibáztattam semmiért, pedig szívesen szóvá tettem volna néhány dolgot.

Talán emlékeztek az almás sztorira, ami csak egy volt… Azt mondta, sok minden

elhangzott részemről ez alatt a hat hónap alatt. Nem szóltam, hogy igen, tőled

is. Nap, mint nap. A cikk írójával ellentétben, én bocsánatot kértem tőle. Nem

fogadta el.