(Miért) bocsáss meg?
2010 március 12. | Szerző: Vikóca |
“Gyűlölök haragot tartani. Hosszasan rágódni
azon, hogyan tovább, ki a hibás, van-e megoldás. Akkor is, ha tudom: tényleg
nem én voltam, vagyok a hibás.
Egy rossz szó, egy rosszkor, rosszul, rossz
témában elhangzott mondat sok ember füle hallatára, egy olyan napon, ami az
életemben nagyon fontos volt. Ez volt a gócpont, ahonnan a méreg aztán
szétterjedt bennünk, és csaknem a szívünket is utolérte. Ki mondhatta…? Az én
egyetlen, és roppant szarkasztikus nagymamám, aki a kritikát, mint a
kommunikáció legfőbb eszközét bozótvágó késként használja kivétel nélkül minden
szituációban. Akkor és ott, egyszerűen feladtam, és sírva menekültem egy nagy
családi esemény kellős közepéről. Ő pedig mérgesen elvonult, könnyek nélkül.
Eltelt egy hónap, és azt mondták: menjek el hozzá. Béküljek ki vele. Hiszen
idős, majdnem nyolcvan éves, ki tudja… Én akkor úgy gondoltam, nem szeretnék
bocsánatot kérni az ő szavaiért. Elmentem volna hozzá, de mivel hazudni
egyáltalán nem tudok, képtelen lettem volna mit mondani neki. Bocsánat, hogy
megbántottál, és inkább megfutamodtam, nehogy tiszteletlen legyek? Bocsánat,
hogy elrontottad életem egyik legfontosabb napját? Így teltek el a hónapok, nem
beszélünk egymással. Én érdeklődtem róla – ő pedig egyáltalán nem is vett
tudomást a létezésemről. Többé nem voltam az az unoka, akiről szeret hallani a
nagymama. Hát jó – gondoltam, de amikor magamba néztem, fogalmam sem volt
arról, vajon mit fogok akkor látni odabent, ha nem rendezzük, rendezem ezt a
hatalmas hibát, és ne adj’ Isten nem lesz többé lehetőségem. Valaki egyszer azt
mondta nekem, hogy nem azért kell kibékülnöm vele, hogy szeressen, azért, hogy
az én “utamat” ne sötétítse be a gyűlölet, hogy ne mérgezze meg az
emlékeket. Magam miatt, ha már úgy látom, neki nem számít. Aztán egyszer csak
megtört a jég. Véletlen kapott egy képet a kiskutyámról, Bogyóról. És ha már
szóba került az eb, nem lehetett nem beszélni a gazdiról. Egy hete rászántam
magam, és elmentem hozzá. Bogyót is vittem, ő pedig szívesen vállalta a
főszerepet ebben a drámában. A happy end elmaradt, illetve felemás lett.
Örülök, mert ha nem is miattam, de lett egy szép délutánja.
Amikor hazafelé megkönnyebbülést remélve
beszálltam az autóba, az egyik kedvenc Quimby-nótám szólt a rádióból: “Ha
csak dünnyögsz, mardosod magad, és nyaldosod a sebeidet, ami ma még az ajtón
bejött, holnap a kulcslyukon kimegy.” Szeretném azt hinni, hogy az
emberek, nem mindég olyanok, mint amilyennek látjuk őket. Szeretném azt hinni,
hogy a szeretet akkor is ott van, ha nem teszik a kirakatba.”
Eddig a cikk. Akár én is írhattam volna nagy
részét. Nagymama helyett anyával. Ám mi még nem tartunk a végkifejlettnél, és
nem valószínű, hogy egy kutya hoz majd minket ismét össze. Minden egy tányérka őszibarackpéppel kezdődött. A konfliktus oka,
hogy nem fogadom meg minden tanácsát. Meghallgatom, majd átszűröm magamban,
mint egy jó húslevest, és a végén megmarad nekem a tiszta, gyönyörű leves, a
kéretlen tanács azon része, amit magamévá akarok tenni. Sok minden elhangzott
már Dalma születése óta. Rengeteg szarkasztikus kritika. Rengeteg bántó
kritika. Persze mind jó szándékkal hangzott el. Nem is kétlem, hogy jót akar.
Csak épp a lelki úthenger maga alá gyűr. Tegnap előtt sikerült azt mondjam,
minden akkor kezdett elromlani, mikor tápszert adtunk Dalmának, mondván, nem
elég neki a tejem. Nem tudok jól (?) szoptatni. És mostanra elrontottam Dalmát, sosem lesz jó evő. Már túl nagy, ahhoz, hogy megszoktassam vele az új ízeket, ezért megy nehezen. Anno én mondtam, hogy el fogja
választani magát, ha tápozni kezdünk. A válasz szintén szarkasztikus volt. Ugyan honnan veszem én
ezt, peeeersze, mert olyan nagy gyakorlatod van már ebben. Te mindent jobban
tudsz! Sajnos igazam lett. Ebben is. Egy hete Dalma elválasztotta magát és
elapadt a tejem, pedig épp csak 6 hónapos. Ez viszont anya olvasatában egyenlő
azzal, hogy én mindenért őt hibáztatom. Pedig, esküszöm, én ilyen nem mondtam,
nem is gondoltam. Most ő van megsértve a kiváló anyai, nagyanyai minőségében. Ő
ezt nem várta volna tőlem, pont tőlem. Igaz, sosem mondtam: mert te mindenbe
beleszólsz, mindent megkritizálsz, és igazán elegem van már. Csak annyit, hogy
költözzünk már el. Ezt is csak Tominak. Nem voltam sem nyugodt, sem csöndes, de
nem hibáztattam semmiért, pedig szívesen szóvá tettem volna néhány dolgot.
Talán emlékeztek az almás sztorira, ami csak egy volt… Azt mondta, sok minden
elhangzott részemről ez alatt a hat hónap alatt. Nem szóltam, hogy igen, tőled
is. Nap, mint nap. A cikk írójával ellentétben, én bocsánatot kértem tőle. Nem
fogadta el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Kedves Vik!
Együttélni más nemzedék tagjával nehéz dolog. Mindenki jót akar és mégis annyi rossz tud kisülni belőle. Mindez csupa jóindulatból, néha türelmetlenségből, vagy félreértésből. Hiszem, hogy megtalálod a módját, hogy szépen, békésen szeretetteli megbeszélésen helyre rakj pár dolgot. Mert a béke a családban az nagyon fontos, sokkal fontosabb mint a dédelgetett sérelmek. Még akkor is, ha neked van igazad, vagy, ha nem fogadják el a bocsánatkérésed. Szeretettel ölellek és kívánom, hogy minden jól alakuljon.
Puszi Dalmusnak is.
Pont a békesség miatt tettem félre a kinek van igaza játékot, és kértem bocsánatot. Nem tudom, mit tehetnék még. Attól félek, hogy idővel nem elcsitulnak a gondok, hanem csak még inkább eltávolodunk egymástól. És ez együtt élve nem épp a legszeretetteljesebb légkört szüli.
Annyi minden eszembe jutott…. Pl., hogy anyukádnak sem lehet könnyű… Nem tud leválni rólad, nem tud elengedni, tudomásul venni, hogy felnőttél és az által, hogy neked is gyereked van ezolyan végérvényessé vált. Szerintem nehéz neki, hogy már nem úgy van rá szükséged mint eddig… Talán úgy próbálja meg erősíteni a “pozícióját”, hogy beleszól a gyereknevelésbe -mondván még te is gyerek vagy…. Úgy érzi, hogy nincs rá szükség és be akarja bizonyítani, hogy igenis van, mert ezt sem csinálod jól meg azt sem…. Biztosan nagyon nehéz ez neked de beszélgetni kéne vele egyszer ezekről, mikor éppen egyikőtők sem dühös a másikra és nyugodtan elmondhatod neki, hogy neked is el kell követned a saját hibáidat és ezektől nem védhet meg…. A bocsánat kérésről meg az a véleményem, hogy azzal csak megerősíted, hogy igaza volt -lám bocsánatot kértél… Ha nem követtél el hibát ne kérj bocsánatot. mondd meg neki, hogy téged nagyon bánt ez a helyzet és nagyon sajnálod de a te életedet neked kell irányítani….
Vagy valami ilyesmi…
most jól osztottam itt az igét… bocsi…. Remélem, minél előbb javul a helyzet de az tuti, hogy a dolgok megbeszélése nélkül ez csak romlani fog….
Drukkolok…
Ölelés 🙂
Vikim, tudod hogy nem az én stílusom és is nem értek ehhez a netesdihez, de kivételesen nem bírom ki, hogy ne reagáljak, addig is míg fel nem tudlak hívni:
Nem vagy sem rossz anya, sem rossz gyermek!!!!!!!!!!!!!!
Még sok lelki munka, idő, és nehéz beszélgetés, de ez A TE ÉLETED.