vízválasztó

2009 október 6. | Szerző: Vikóca |

Ma vagyunk pont 6 hetesek a kicsi lányommal. Nehezen hittem el, de valóban vízválasztó. Két napja szinte eltűntek a nehézségek. Most már blogolni is akad időm 🙂 Kajcsi után büfi, leteszem, és elvan az ágyban. Igaz, nem a sajátjában, nem szereti. Így átköltöztem vele a kanapéra, és együtt alszik velem. Így most jó. Néha éjjel felnyüszög, megfogom a kicsi kezét, ő megszorítja az ujjam és alszik tovább. Én is. 🙂 Így hát éjszaka alszunk, nappal kacagunk 🙂 Teli szájjal, hangosan kacag a kicsi Gyönyörűm. De ugyan így sírni is tud. Néha könnyekkel is. Pöttyet mohó, és ezért has fájós. Túl sokat eszik, és nem bírja a pici pocija feldolgozni. Iszonyat görcsei vannak néha. Olyankor jól megtornáztatom: egy kicsi mozgás mindenkinek kell… Jól le is szokott olyankor púúúzni :-)) Félelmetes, hogy ebből a kis Töpörtyűből mik szoktak kirobbanni. Jajjj 🙂 volt két aranyos sztori 🙂

A hétvégén itt volt Hugi kicsit babázni. Estére sajna jött néhány görcs, én meg megmutattam, hogyan tornáztassa a pelenkázón, míg én háttal rendeztem a pólyát. Egyszer csak, hattttalmas durrr. Megfordulok, ránézek Hugira: ez te voltál??? Hugi röhög, aszongya nem, a lányod :-)))) Tegnap meg elvittük Tomival mikor mentünk a 6 hetes kontrollra. Szép csöndben elvagyunk a váróteremben Blasi ajtaja előtt, csak néha-néha hallatszik némi cuppogás a hordozóból, ahogy félkómásan dudózgat Dalmuska. Oszt eleresztett egy olyan embereset. Tomival összenéztünk, és elkezdtünk röhögni :-)) Dalmus lazán felhúzta a fél szemöldökét és cuppogott tovább. Erre az egyik nőci a váróteremben: ez ő volt?!?!?!????

A kontrollon amúgy minden rendben volt, szépen meggyógyult,visszahúzódott minden, aminek köll, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Lassan tornázhatok is újra 🙂

Na szóval, így telnek a napok. Iszonyat gyorsan nő és fejlődik. Már az 56os cuccokat ki is nőtte.

És egy komolyabb téma: szülés utáni depresszió. Vagy valami hasonló. Azt hittem, én kivétel leszek, de a hormonok újra/át/össze-vissza rendeződése engem is megborított pöttyet asszem. Elvesztettem az önbizalmam, állandóan aggódok, jár az agyam. Vagy épp kétségbeesett dühöt érzek, mikor nem tudok segíteni a babám bánatán, és egyre csak sír a kezemben. Maximalista akartam lenni az anyaságban is, mint eddigi életem minden területén. Tomi csak aggódva nézte, és nem tudta hogyan segítsen. Csodás férjem van! Érzem a végtelen szeretetét, ahogy besegít itthon, és ahogy kényeztet. Néha azt sem tudja, hogyan tegyen a kedvemre. Ágyba hozza a reggelit, mikor hajnalban etetek, lesi a kedvem, mivel kényeztethet. És én bántottam Őt. Bunkó voltam vele. Dalmus sírt a kezemben, nem tudtam mit csináljak, őt meg sértegettem, pedig csak segíteni próbált. Mintha nem is én lettem volna. Iszonyatosan szégyellem. És az nem mentség, hogy akkor már 24 órája nem aludtam. Na nem azért, mert Dalmus nem hagyott, hanem mert mikor már alhattam volna sem bírtam, csak forgolódtam. Érdekes módon, a 6 hét lejártával, ez is szép lassan elmúlt. Visszagondolva, nem értem magam, hoyg viselkedhettem így. Csak arra tudok gondolni, hogy engem is megcsapott a szülés utáni depresszió szele. Valahogy a boldogságom sem tudtam olyan teljesen megélni. Erre nem készültem fel. Nem is tom, lehet-e? Talán nem. El akarom felejteni ezt a részét ezeknek az első heteknek. Remélem sikerül 🙂

puszik