Sebtiben-röptiben néhány sort pötyögök, míg a
kis Hercegnő alszik. Ritka pillanat, hogy van időm ideülni, bár most is inkább
jobban tenném, ha szundítanék fél órát a következő kajcsiig.
Hát, még szokjuk egymást, tanuljuk egymás
nyelvét és közösen alakítgatjuk a rendszert az életünkben. Holnap már?,
mégcsak? 2 hetesek leszünk. Úgy fejlődik, mintha húzná valaki. (úúúú, csuklik,
nem sok időm van írni már).
Volt kint a doktornénink. Nagyon meg van elégedve
a mi kis Dalmuskánkkal. És csuda szimpi és lelkiismeretes a csajszi. Jóba
leszünk, úgy érzem.
A fürdetéssel adódtak gondjaim eleinte, de Anya
segített, már az is jól megy mostanra.
sír 🙁
folyt köv:
Éhesek voltunk, hiába ha 6kor dukál a kaja,
akkor 6kor köll enni. 🙂
A doki nénire visszatérve, azon túl, hogy
szimpi, nagyon alapos is. Mindent megnézett, megvizsgált. Megmutatta, hogyan
kell tornázni, ami segít majd a pupukat is kidolgozni. Így majd nyugisabban tud
aludni is. Mászatta is pöttyet 🙂 hasra tette, és a talpát megtámasztotta
:-))) úgy nyomult, hogy csak na, csuda édes. Nem is tudom elmondani,
mennyire.
***
Vannak ám hullámzó gondolataim bőven. Néha
kétségbe esek, mikor már másfél órája nem tudom megnyugtatni. Olyankor az az
érzés uralkodik el rajtam, hogy nem vagyok elég jó anya, valamit rosszul
csinálok. Pedig az eszem tudja, hogy nincs gáz. Anya is itt van, és rengeteget
segít. Tudom rendesen etetni, szépen ápolom, és már a fürdetés is egész jól
megy. Aztán máskor, meg csak ülök és nézem, milyen csodás kis emberke. Nézem,
ahogy szuszog, és azon merengek el, hogy ezt a gyönyörűséget én szültem. Hogy
hogyan, a mai napig néha el sem hiszem. Pedig ott voltam 🙂 végig csináltam.
És tudjátok mit? Még ha piszkosul fájt is, iszonyat jó volt! A világért
sem hagytam volna ki. Csodás érzés életet adni, és a maga fájdalmával együtt,
hihetetlen, de gyönyör teli és élvezetes. Ahogy a várandósság is. Ez a 41 hét
és 2 nap, csodás része volt az életemnek. Én piszkosul szerettem várandósnak
lenni. Sose éreztem magam ennyire jól. Tudom, ez szerencse is, sokan
megkínlódnak a rosszullétekkel. … Eddig úgy gondoltam, gondoltuk Tomival,
elég nekünk Dalmus. Boldogok leszünk, ha Ő egészséges (ez megvan, és boldogok
is vagyunk), és fel tudjuk nevelni tisztességesen ebben a mai világban. De most
valahogy arra gondolva, hogy többet nem érezném a pocaklakó ficánkolást, vagy a
szülés fájdalmait és örömét… hát elszomorodom. Ez olyan, amit újra és újra
átélnék. És most az éjszakázások, a sok fejés (még ez is vár rám, a fürdetés
előtt) a hátfájással (mert hogy kézzel fejek, mert a gép csak fölsebzi), és
minden nehézség elhalványul, mikor rám mosolyog, vagy evés közben megfogja az
ujjam és egyre csak szorítja.
Nem tudom még mit hoz a jövő… de most Dalmus
van itt, és csak Ő van a középpontban 🙂 megyek is fejni, legyen még
tartalék tejcsi is a hütiben
puszik
A kedvenc képem, itt még csak két napos