***
Két kicsi magzat beszélget az anyukájuk
pocakjában…
– Te hiszel a születés utáni életben? – kérdezi
az egyik.
– Természetesen. A születés után valaminek
következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután
következik.
– Butaság, semmiféle élet nem létezik a
születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény
lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal
eszünk.
– Hát ez ostobaság! Járni nem
lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron
keresztül táplálkozunk. De mondok én Neked valamit: a születés utáni életet
kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
– De, de, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen,
mint amihez itt hozzászoktunk.
– De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen
véget ér. Különben is az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre
meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
– A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted õ mégis hol van?
– Hát mindenütt, körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle
egyáltalán nem lennénk.
– Ezt nem hiszem! Én soha semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy
nincs is.
– No de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is
érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem,
hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
***
Kicsi Babám, édes Dalmócám, itt vagy bennem pont 40 hete. Vigyáztalak, ringattalak, énekeltem neked már ekkor is. Ne félj kibújni, itt vagyunk mind, akik szeretünk és vigyázunk rád. Gyere, hadd öleljelek végre magamhoz!