In memoriam Midori Nakao

Midori Makao kiváló japán színésznő volt.

Gyönyörű, és tehetséges és híres. Nem hallottál még róla? Pedig ez a nap,

augusztus 6, az ő emléknapja is lehetne. 64 évvel ezelőtt, ugyan úgy, mint

minden reggel, felkelt, magára borította selyem köntösét, és kiment a konyhába

kávét főzni. Nyolc óra közül volt. Sajnos nem a saját otthonában volt ezen a

napon sem. Turnézott a színi társulatával. Ha aznap Otthon van, Tokióban, még

sok remek előadással örvendeztethette volna meg rajongóit. Élete utolsó

napjairól az emlékirataiban, már nem ő írta a sorokat, csak diktálta.

Visszaemlékezésiben, arról mesél, hogy egy óriási fényvillanásra és robbanásra

emlékszik. Ez negyed kilenckor történt. Ekkor dobta ki ugyanis Little Boyt

Enola Gay 9000méter magasan, ami 40 másodperccel később, ekkor már csak 1000

méteres magasságban felrobbant. Mikor magához tért, romokat látott maga körük,

a konyhaszekrény félig rádőlve, de élt. … Fájt mindene, és tudta, egyetlen

esélye, elhagyni a házat. … A közeli folyóba vetette magát, ahonnan nem

sokkal később katonák húzták ki. Felismerték a híres színésznőt, aki mindössze

700 méterre volt a robbanástól. Azonnal a tokiói kórházba vitték. A testén

galambtojás nagyságú lila foltok jelentek meg. A láza az egekbe szökött, a

fehérvérsejt száma 8000ről 300ra csökkent. Még 2-3 hétig élt, majd augusztus

végén elhunyt. Sokan mégis neki köszönhetik az életüket. Annak, ahogy az

orvosok elkezdték őt kezelni, és feljegyeztek mindent az állapotáról és az

állapotváltozásáról. Sokat pihent,igyekeztek a szervezetében a fehérjét, az

ásványi sókat, kalciumot, C-vitamint pótolni a sok folyadékvesztése miatt

is. 

Az áldozatok száma ma sem ismert pontosan.

Becslések szerint 1945 végére 150.000en haltak bele a Hiroshima ellen

elkövetett atomtámadásba.

A gyilkosok, látták, tudták, ismerték a hatását

és a következményeket. Három nappal később, 1945 augusztus 9én, mégis újabb

bűncselekményt követtek el. 11 óra 2 perckor Bock’s Car dobta le Fat Man-t,

mely 503 méteres magasságban robbant fel. Az áldozatok száma kb 270.000 ember.

Milyen hatásokkal kellett szembe nézni?

Felsorolni is borzalmas. Tűzgömb, mely belsejében több millió kelvin a

hőmérséklet, rtg-gamma-neutron sugárzás, intenzív hősugárzás, mely éget és

lángra lobbant, “gomba felhő” és “fekete eső”, romboló

lökéshullám, a környezet radioaktív szennyezése, inkorporált radioaktivitás,

sugárbetegség, sugárzás késő hatásai, mint a rák, a leukémia.

Tovább is van. Mondjam még? … Egy kis

történelmi előzmény. Manhattan project. Témája az atombomba. Minél hamarabb

megalkotni, megelőzni az oroszokat, németeket. És hogy ki az atombomba

szülőatyja? Egy magyar. Szilárd Leó. Aki élete végéig küzdött az ellen, amit

megalkotott. Kutatásai, munkája során, mielőtt elkészült volna a pusztító

fegyver, rádöbbent, hogy ennek milyen következményei lesznek. Ekkor írt egy

levelet az elnöknek, melyben beszámolt mindenről, és kérte, ne kerüljön

felhasználásra. Beszámolt azokról a borzalmas következményekről, amit ő akkor

már előre látott. Az elnök sajnos későn kapta kézhez a levelet. Szándékosan

késleltetve jutatták el hozzá. Szilárd Leó befejezte a munkáját, de csak azért,

hogy ne kerüljön más, illetéktelen kezekbe. 

Szilárd Leó: 1945 májusa:

„Ne használják az atomfegyvert emberek ellen. Ha okvetlenül szükséges,

“mutassák meg” a japánoknak: robbantsák fel 10 km magasan éjszaka Tokió

fölött, hogy mindenki láthassa a szörnyű erejét, de senkinek a haja szála se

görbüljön meg!”

Van még egy magyar, aki komoly szerepet

játszott az akkori történésekben. A különbség csak az, hogy ő már tudatosan

keresett egy még pusztítóbb erejű gyilkos bombát. Ő Teller Ede, a hidrogénbomba

megalkotója. 

Hirosima hazugságai:

“Amikor 1967-ben először

mentem Hirosimába, az árnyék még ott volt a lépcsőkön. Ez egy pihenő emberi

lény majdnem tökéletes lenyomata volt: terpesztett lábak, hajlott hát, a nő

egyik keze az oldala mellett, amint ott ült, várva, hogy a bank kinyisson.

1945. augusztus 6. reggelén, negyed kilenckor ő és a sziluettje beleégett a

gránitba. Egy órán át vagy tovább bámultam az árnyékot, majd lesétáltam a

folyóhoz, és találkoztam egy Yukio nevű emberrel, akinek a mellkasára maródott

az ing mintázata, amelyet viselt, amikor ledobták az atombombát. Ő és a

családja még egy kunyhóban éltek, amelyet az atomsivatag porában vertek fel.

Leírt egy hatalmas villanást a város felett, “kékes fényt, valami olyant, mint

egy villamos rövidzárlat”, ami után olyan szél fútt, mint egy tornádó, és

fekete eső esett. “Engem a földre dobott, és észrevettem hogy a virágaimnak

csak a szára maradt. Minden csendes volt és nyugodt, és amikor felkeltem,

meztelen emberek voltak ott, és nem szóltak semmit. Egyeseknek közülük nem volt

bőre vagy haja. Biztos voltam benne, hogy nem élek.” Kilenc évvel később,

amikor visszatértem, hogy megkeressem, már belehalt a leukémiába.

Közvetlenül a bomba után, a

szövetséges megszálló hatóságok megtiltották a sugárfertőzés minden említését,

és azt állították, hogy az embereket csak a bomba robbanása ölte vagy

sebesítette meg. Ez volt az első nagy hazugság. „Hirosima romjaiban nincs

radioaktivitás“ – mondta a dezinformáció és az újságírás feladása

klasszikusának, a New York Times-nak a címlapja. Ezt Wilfred Burchett ausztrál

riporter tette a helyére, elsőként közölve az évszázad szenzációját. „Én ezt a

világnak szóló figyelmeztetésként írtam“, jelentette Burchett a Daily

Express-ben, amikor elérte Hirosimát egy veszedelmes utazás után, az első tudósítóként,

aki meg merte tenni. Leírta a kórházi termeket, telve látható sérülések nélküli

emberekkel, akik attól haldokoltak, amit ő „atompestisnek“ nevezett. Amiért

elmondta ezt az igazságot, visszavonták a sajtóakkreditációját, pellengérre

állították és befeketítették – és igazolták.

A legkitartóbb hazugság az,

hogy az atombombát a Csendes-óceáni háború befejezése és életek megmentése

érdekében dobták le. Az USA 1946. évi felmérése a stratégiai bombázásokról

megállapította: “Még az atombombás támadások nélkül is, a Japán feletti légi

fölény elégséges nyomást tudott volna gyakorolni ahhoz, hogy feltételek nélküli

megadáshoz vezessen, és szükségtelenné tegye az inváziót. Az összes tények

részletes vizsgálata alapján, és a túlélő, érintett japán vezetők tanúvallomásaival

alátámasztva, a felmérés véleménye az, hogy, még ha az atombombákat nem is

dobták volna le, Oroszország nem lépett volna be a háborúba, és nem terveztek

vagy fontolgattak volna inváziót, Japán megadta volna magát.”

Az országos archívumok (National

Archives) Washingtonban tartalmaznak olyan USA kormánydokumentumokat, amelyek

japán békekezdeményezésekről számolnak be már 1943-ban. Egyiket sem fogadták. A

tokiói német nagykövet egy 1945. május 5-én elküldött és az USA által elfogott

távirata eloszlat minden kételyt arról, hogy a japánok elkeseredetten kérték a

békét, beleértve a “kapitulációt, még kemény feltételekkel is”.

Úgy vélik, hogy 1945 óta az USA legalább háromszor volt a peremén nukleáris

fegyverek használatának. A hamis “terror elleni háborújukat” megindítva, a

jelenlegi kormányok Washingtonban és Londonban deklarálták, hogy készek

“megelőző” nukleáris csapásokat mérni nem-nukleáris államokra. Az indoklás

hazugságai a nukleáris Armageddon éjszakája felé tett minden lépéssel felháborítóbbá

válnak. Jelenleg Irán a “fenyegetés”. De Iránnak nincsenek nukleáris fegyverei,

és a dezinformáció, hogy nukleáris arzenált tervez, főként egy diszkreditált,

CIA-szponzorálású iráni ellenzéki csoporttól, a MEK-től származnak, éppen úgy,

amint a hazugságok Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereiről a Washington

által felállított Iraki Nemzeti Kongresszustól eredtek.”



John Pilger The Guardian – 2008. augusztus 6.




http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2008/aug/06/secondworldwar.warcrimes

Tovább a blogra »