Rohan az idő. Már a 29. hetet töltöm holnap és
lépek a harmincadikba. Dalmóca most is ficánkol, rugdos. Nagyon kis élénk
csöppség. Hihetetlen, hogy alig van 10 hét, és a karjaimban tarthatom.
Azt hiszem, nem félek a szüléstől, bár fogalmam
sincs mit érzek. Olyan felfordult bennem minden. Néha csak úgy elsírom magam ok
nélkül. Anya mindég azt mondja, ne, mert sírós lesz. Tudom, ő is érzi a
hullámaimat. Igyekszem szép és megnyugtató dolgokra gondolni. Jó lesz, ha már
végre nem kell dolgozzak. Talán a benti stressz is megviselt. Már csak 9
tanítási nap plusz kettő a szóbeli érettségi.
Olvastam mindenfélét a szülésről, meg
beszélgettem anyával is, barátnőkkel is. Azt eddig is tudtam, hogy az
alternatív szülés nem nekünk való. Nem akarok sem bordás falon lógni, sem
vízben ázni, sem labdán pettingelni. Ugyanakkor van valami természetellenes
nekem a hagyományos szülőszobás procedúrában. Hangosság, fényár, ordibálás,
rohangálás. Ilyet sem akarok. Viszont, most olvastam egy cikket, ami megfogott.
Hogyan lehet emberségesen szülni… Döntöttem, én így akarok!
Mert mit élhet meg szegény kis csöppség a
szülés során? Az egy dolog, hogy keményen megdolgozik az anyukával együtt, míg
átjut a szülőcsatornán. Az természetes, és együttműködik Anyával. Ezt ő is
érzi. A gondok ott kezdődnek, mikor megérkezik kintre. Az addigi meleg után
10-15 fokkal hidegebb fogadja. A pocakban tompábbak voltak a hanghatások, alig
szűrődött be fény. A szülőszoba, pedig nem egészen ilyen. Hatalmas lámpák, több
száz wattos izzók, max 22 fok, gépek, amik sípolnak, kerregnek, villognak.
Mindenki hangosan beszél, tán még kiabál is. Persze nem rosszindulatból, csak
így próbálnak segíteni az anyukának, tartani benne a lelket. Amikor az a
szegény csöppség végre kibújik a szülőcsatornából, azonnal a fejénél fogva
ragadják meg, amivel eddig az utat törte magának, és ami épp rettenetesen fáj
neki. Hirtelen hideg lesz, éles fény vakít a szemébe, és mindenki egyszerre
beszél.
Én nem így szeretném, hanem csendesen. Lehet
csendes szülést is kérni. És hogy az milyen? Emberséges. Nem azt jelenti, hogy
néma csönd van. Az is természetellenes lenne. Hanem, hogy mindenki csak annyit
beszél, amennyit muszáj, és azt is csak halkan. Nem vakítanak a lámpák, hanem
félhomály van, illetve annyi, hogy az orvos jól lásson, de ne legyen vakító a
fény.
A leggonoszabb dolog a hagyományos szüléseknél,
hogy a köldökzsinórt egyből elvágják. Pedig a természet gondoskodott arról, hogy
minden újszülött baba a saját tempójában, a saját szervezete által diktált
módon kezdje meg a tüdő-légzést: az átmeneti időszakban egyszerre két helyről
kapja az oxigént. Ha a köldökzsinórt elvágják még azelőtt, hogy abbahagyná a
lüktetést, a kicsi hirtelen légszomjában kénytelen minden átmenet nélkül a a
tüdejébe szívni a levegőt, ami rettenetesen fájdalmas és ijesztő számára.
Égető, rossz érzés. Ezért is sírnak fel: ha hagyjuk, hogy magától kezdjen
lélegezni, akár mosolyogva is láthatjuk a pár perces babát. Megvárva, míg szép
lassan, egyre nagyobb levegőket vesz, megszokja, és átáll erre az újdonságra.
“Aszerint, hogy azonnal vágjuk-e el a
köldökzsinórt, vagy akkor, amikor már nem lüktet, egész más lesz az élmény,
amelyet a gyermek a világba léptéről megtapasztal. A köldökzsinórt azonnal
elvágni annyi, mint az agytól brutálisan elvonni az oxigént. Erre a egész lény
a jól ismert hevességgel reagál: pánik, eszeveszett hadonászás, szívet tépő,
aggasztó sikoltások. Mennyivel különb, mennyivel édesebb az életbe való
belépés, ha tiszteletben tartjuk a köldökzsinórt! Az agy egyetlen pillanatra
sincs az oxigéntől megfosztva. Ellenkezőleg, kétfelől is kap. Mivel nincs agresszív
behatás, nincs stressz, nincs pánik. Harmonikus, fokozatos az átmenet egyik
világból a másikba. A vér a maga részéről zökkenőmentesen változtat útvonalat.
A tüdő egy pillanatra sincs túlterhelve.
Amikor kikerül a gyermek, felkiált. A mellkas, amely a végletekig össze van
préselve, és most hirtelen semmi sem szoritja, kitágult. Üresség keletkezett.
Ide zúdult be a levegő. Ez az első belégzés. S egyúttal égető érzést is okoz.
A megsértett gyermek kilégzéssel válaszol. Dühösen kitolja a levegőt. Ez az a
bizonyos kiáltás. És ilyenkor gyakran minden leáll. A gyermek, aki ekkora
fájdalomtól meghökkent, mintegy szünetet tart. A szünet láttán azután elveszítjük
a fejünket. És szokás szerint jön . . . a pofon, a fenékre verés. . .
De ezen a ponton, ha felkészültek vagyunk, ha tudunk parancsolni hajlamainknak,
bízunk a természetben és a köldökzsinór erőteljes lüktetésében, tartózkodunk a
beavatkozástól. És akkor láthatjuk . . . hogy a légzés újra magától beindul.
Először bizonytalanul, óvatosan, időnként szünetet tartva.
A gyermek, mivel a köldökzsinóron keresztül kap oxigént, kényelmesen csak annyit
fogad el az égető érzésből, amennyit éppen el tud viselni. Meg-megáll, újra
kezdi. Szoktatja magát, mélyen lélegzik. És hamarosan élvezetet talál abban,
ami először oly kegyetlenül sértette. “(Frédérick Leboyer: A gyöngéd
születés) A babát érkezésekor a vállánál tartják, és kímélik a fejét, majd puha
lepedőbe bugyolálva egyből az anyukájának adják.
Ne vigyék el tőlem! Takarják puha lepedőbe, és
tegyék a hasamra. Mert hova is bújhatna egy ilyen stressz után, ha nem az
anyukájához…