elefántos mese

2008 október 8. | Szerző: Vikóca |

 

A kis elefánt körülnézett. A társai már zajosan hazaindultak, és ő még mindig falnak fordulva állt, és várta, hogy a többiek látótávolságon kívül kerüljenek. Csak amikor már elhalt a távolban kacagásuk, akkor kezdett hüppögve sírni, és ormányával nagyokat fújt.

– Miért mindig engem bántanak? – kérdezte otthon anyukáját. – Te mindig azt mondtad nekem, hogy az iskolában majd jó barátokra találok, hogy biztosan szeretni fognak a többiek. Miért érzem úgy mégis, hogy én rosszabb vagyok, mint ők?

– Dehogy vagy rosszabb, Felhőcském, csak egy icipicit más vagy mint ők, ezért gonoszkodnak veled. Ha jobban megismernek, és rájönnek arra, hogy milyen kedves és szeretetreméltó kis elefánt vagy, megkedvelnek majd.

– Nem is kíváncsiak rám, meg se hallgatnak, csak nevetnek, amikor megszólalok. Néha szeretnék nagy és erős lenni, hogy mindegyiküket jól elagyabugyálhassam. Azt hiszem, már nem is vagyok olyan jó.

– Nem szabad haragudni rájuk, inkább örülj annak, aki melletted áll. Ha egész délután pityeregsz, mindenki szomorú lesz, és nagyon rosszul érezzük magunkat miattuk. Ne hagyd, hogy még a délutánodat is elrontsák, menj, labdázz a testvéreiddel!

Felhőcske megfogadta a jó tanácsot, és a játék hevében el is feledkezett a délelőtti bántásokról. Édesanyja annál jobban nyugtalankodott. Fogta a ridiküljét, fejére kendőt kötött és elindult, hogy beszéljen a tanítóval. Útközben így morfondírozott magában:

– Amikor megszületett ez a kölyök, éreztem, hogy más lesz, mint a többiek. Erős volt és szép. Mindent könnyebben tanult, mint a testvérei. Ki gondolta volna, hogy ez később nem előnyére, hanem kárára lesz..

A tanító hellyel kínálta elefánt asszonyt, és meghallgatta őszinte aggodalmát. Vigasztalta, ahogy tudta, és megígérte, hogy jobban figyel Felhőcskére, de még ő sem tudta, hogy mit tegyen. Forgolódott egész éjjel, de másnapra megszületett az ötlet.

Reggel, amikor az osztályterembe lépett, Felhőcske már a helyén ült. A többiek még odakinn játszottak. A tanító odalépett Felhőcskéhez, és elkezdte a mesét: “Volt egyszer egy kis elefánt, akit mindig kinevettek az osztálytársai, mert valahogy más volt, mint a többiek. Nem volt ő se rosszabb, se jobb, de volt benne valami nem megszokott, amit általában nehezen tűrnek el mások.” És a tanító mesélt, mesélt, mert őszintén szólva nem tudott mást kitalálni, és a mesének az volt a vége: “Én voltam az a kis elefánt.”

Felhőcske aznap sokat mosolygott, és ez másoknak is feltűnt. Nem gonoszkodtak vele, inkább néhányan arra gondoltak, hogy talán nem is olyan lehetetlen alak, még ha kék színű is, sőt néha egészen helyes…